|
Csillagsugáros, szeptemberi este volt.
Ragyogó, megejtő, mint az őszelő éjszakái mind…
Pihent, szunnyadt már a legmagyarabb
város, nem volt nesznyi zaj falai között; talán a kávéházak lármás vendégeit is
egy titkos, szívbe lopódzó előérzet, sejtés hallgattatta el.
Százszor megemlegetett, nehéz emlékű
éjszaka volt az.
Megrezzentek a föld drótidegei, s
reszketve írták le a hírt: meghalt a Nagyasszony, megölte egy hitvány orgyilkos
keze…
Nem tudtunk, nem akartunk hinni a hírnek,
de meggyőzött a szívünkbe szállt csalhatatlan érzés.
Meghalt a mi nagyasszonyunk, elhittük, bár
átkoztuk a hitet, mely szívünkbe szállt.
És
megrázó volt nézni a felriadt népet.
Elnémult
a beszéd minden ajkon, jajszó lett az elõtörõ dalból.
Óh,
felviharzott érzések, ki tud benneteket feltámasztani?!
Erzsébet…
Egy nemzet hite volt ez a név.
Évszázadok
óta nem hintett semmi fényt reánk megszentelt, áldott koronánk gyöngye.
Évszázadokig lestük az áldást szent ereklyénktõl s az ékesített tróntól, de
István koronájának minden köve csak a mi fájdalmunk megjegecesedett gyöngye,
csak a mi megszégyenítésünk megsiratott köve volt.
Szeretõ
szót nem hallottunk; az Erzsébet szíve volt az elsõ szív, amely megértette egy
sokat szenvedett nép szánalmas, néma keservét.
Nem
volt Õ a mienk. Más volt a nyelv, melyet anyja tanított, más a szív, mely
idegen eszményekért tanult meg lángolni.
De
ez a szív nemes és tiszta volt. Szeretet és az igazság vágya dobogtatta meg, és
- nõi szív volt…
És
a nõi szív az, mely az igaz és szép iránt legfogékonyabb…
Megszeretett
bennünket. Talán a végzettõl Golgotára szánt lelke mibennünk talált rokonokra,
hiszen mi már akkor végigjártunk sok-sok keserves Golgotát.
Szeretett
bennünket. Éreztük és viszonoztuk nemes szívének drága vonzalmát.
Harcolt
is érettünk. Ne nézzük számoló szemekkel az eredményt.
Annyit
kivívott, amennyire a szív képes az önzõ gondolkozással szemben.
Szeretett
bennünket, s legyen ezért a szeretetért az õ neve, az õ emléke örökre áldott.
Óh,
mert olyan ritkán értik meg a mi szívünket, s olyan keveset kaptunk mi a mi
uraink vonzalmaiból!…
Legyen
áldott az átszúrt szívû mártír, ki az õ szívét soha meg nem értett nép
templomában nyugszik, s örökre élõ szelleme súgja meg azoknak, kikre rájuk fér:
érdemes a magyart szeretni!…
Debreczen 1899.
szeptember 9.
A. E.
|