|
Valahonnan egy erdélyi zugból vendégem
érkezett a minap.
Amolyan magatüzétől táplált, ó magyar
ember volt, ki odalenn csak bocskoros mócokkal beszél, s persze roppant módon
bízik a maga fajában. Különösen rólunk, Debrecenről tart sokat. Gondolom,
csak olvasott eddig rólunk.
Az
állomáson vártam.
Üdvözöltük
egymást. Mellettem jobbról öt bécsi vigéc, balról két gyakorlatról lemaradt
bakatiszt volt. Felesleges mondani, hogy németül gargyogtak… Az én vendégem
meglepett arcot vágott, de nem szólt semmit.
Szolid
emberek lévén, a kis vonaton iparkodtunk bejutni. Egy vendéglõ elõtt ugrottunk
le. Nevét nem árulom el, hiszen véletlenül más is lehetett volna hozzá hasonló.
Étlapot
kértünk. Az étlap egészen dualisztikus. Két részre osztott lap, de az elsõ
részén német a szöveg.
Az
én vendégem panaszkodni kezdett, de még mindig szelíden.
Aztán
beszélgettünk. Elmondta, hogy az õ fõispánjuk útban van, mert dühös
Tisza-párt[i] volt: Azután most volt náluk népgyûlés a Hentzi-ügyben, s
ugyancsak határozott hangú levelet intéztek kedves képviselõjükhöz, melyben
fölszólítják, hogy a Hentzi-ügyben választói véleményét tolmácsolja.
Beszélünk
aztán még sok mindenrõl.
Közvilágításról,
mely idegen kézben van, ifjúságról, mely nagy elõrehaladást tett már a
megalkuvás tudományában. Polgárságról, mely visszavonul. Intelligenciáról,
melynek a sáp az Úristene. Vezetõkrõl, kik félrevezetnek. Nagyszájúakról, kik
avval áltatnak, hogy mi derék hazafiak, jó magyarok vagyunk.
Beszélek
neki mindarról, mirõl nem tud a jóhiszemû idegen. Amit mi érzünk nehéz
fájdalommal: mi, kik hiába harcolunk a tisztesség mellett. Tudja Isten, én
hallgattam volna.
De
ha olyan bolond a természetem, hogy félrevezetni senkit sem tudok.
Talán
jó lett volna elámítani az én lelkes vendégemet, de lelkiismeretem nem engedte.
Helyesen.
Legyen egyszer vége annak az üres hitnek, hogy mi lelkes, jó magyarok vagyunk.
Tudja meg mindenki, hogy a mi összes érdemünk a múlt, melyhez olyan hûtelenek lettünk… Talán ha elvesztjük a régi
becsülést, jobban fogunk vigyázni a becsületre?…
Talán
ha idegenek világosítanak fel, gyorsabban felismerjük a hanyatlást?… Így
gondolkozik az én csalódott erdélyi vendégem is, és adja Isten, hogy igaza
legyen neki - és nekünk is.
Debreczen 1899.
szeptember 12.
|