|
Ha el tudnék feledni mindent, s csak
árnyékom maradna itt a múltból, egy szomorú szeptemberi nap hideg, csapdosó
esőjével, gyászos borújával fel tudná támasztani a sárból minden
emlékemet.
Itt ülök dideregve, betegen… Kinézek az
ablakon. Álmos, szürke felhõkbõl paskol a sárba a hideg esõ. Bántóan unalmas,
szomorú zaj ez…
Sár mindenütt. Temetkezik a lomb, a virág,
s ébrednek az eltemetett álmok… Egy-egy hulló csepp a szív egy-egy könnye, a
sárbahullt levél meghalt reményünk gyászjelentõ lapja.
Kipp… kopp… az ablakot verdesik a hideg
esõcseppek.
…Elfáradtál, pihenni vágyol, ugye? Mért
nem hittél nekünk. Hiába áztattuk meg kipirult arcodat, rohantál bolondul
színes képek után, s nem láttad a sarat…
Pedig itt csak sár van. Azok a színek,
amiket te láttál; káprázatok, beteges álmok voltak… Hiszed már most? Óh,
hiszem, hiszem…
Kipp…
kopp, újra… emlékezel a lányra, akivel együtt voltatok egy ilyen sáros napon,
egy ilyen igazi napon? Te õt, õ téged hitegetett fantomjaival; engem észre se
vettek. Hol vannak az álmok? Elhagytak vele együtt… Mert itt csak egy
bosszúálló igazság van: a sár…
…És
te még mindig hittél… Repülni akartál… Hír, dicsõség, diadal után repülni…
Engem nem kérdeztél meg, pedig nagy az én hatalmam. Én vagyok az élet és
valóság, én vagyok az álmok pusztítója…
…Azt
hiszed, a mámor nem az én karomba fog dobni?… Nem fogsz feledni, csak ha én
akarom. Sorsod hozzám van kötve. Álmodozó, büszke voltál - elveszítelek…
Kipp…
kopp… és beszél, beszél tovább a paskoló esõcsepp. Körülöttem a múlt
kísértetei, kik megvádolnak nehéz váddal: megölted magad, megölted magad…
…De
mégsem lehetek egészen a sáré. Még mindig van egy álmom. Síró álom, szomorú
álom, de álom!…
Óh,
mert ha ez az egy nem volna, megfogadnám ennek a szeptemberi ítéletnapnak
szavát, s magam mennék a vég elébe, melynek hatalma egyetlen, s a neve: sár…
Debreczen 1899.
szeptember 13.
A. E.
|