|
Szikráznak az utcakövön, megfürödnek a
porban, kacérkodnak a hulló levéllel, és kegyetlen gúnnyal üldöznek,
űznek…
Ellenségeim. Emlékezem, már régen azok.
Legelőször is ők nevettek rajtam, mikor valami ostoba
véletlenségből rendeltetett, hogy én is létezzek. Bizonyosan akkor is
nevettek. Gúnnyal, kárörömmel.
És azóta mindig. Az őszi fény, a
napsugár-szatírok az én végzetem.
És ez a végzet reám nehezedik; a lelkemre,
a szívemre ül - ilyenkor: ősszel.
Úgy érzem, hogy csak mostanig tart.
Nem leszek tovább õszi sugárnak, õszi elmúlásnak üldözött áldozata, s vége lesz
a robotnak, melynek neve: ifjú aggastyánság…
A tavasz utáni vágy fog megölni?… Tavasz.
Sohasem éreztem még a melegét. Ifjúság. Nem voltam ifjú soha.
Ilyen
voltam mindig. Fiatal arccal, hazug vonásokkal vén, beteg szívû ember…
Ha
hozzám ért egy sugára a valódi ifjúságnak: az a sugár a gyehenna szikrája volt:
beégett a szívem közepéig…
Daloltam
én is az ifjúság himnuszát. Szerettem. Milyen szerelem volt. Sem illata, sem
fénye nem volt. Kínzó, hideg érzés, névtelen epedés, napsugár-szatírok
kegyetlen játéka.
Most
már nem tart tovább. - Hiába nevettek ki gúnyos, kegyetlen szatírok!…
Ti
nem tudtok életet adni, de a tavaszi napsugár az tud…
És
élni fogok. Most, mikor mint szívkalózok elraboltok minden kedvet a szívbõl, én
érezni kezdem a tavasz melegét. - Egy kicsiny sugár csak.
Egy
leányszív szerelme csupán. De én érzem, mint törik meg a végzet, érezni kezdem
a tavaszt…
Napsugár-szatírok,
bátran nevethettek! Életemben most történt elõször, hogy kacagástok
visszakacagom!…
Debreczen 1899.
október 10.
E.
|