Kissé
mucsai dolog volna prelegálni Shakespeare-rõl, vagy felfrissíteni azt a régi
mondást, mely a Shakespeare-darabok kénytelen színrehozataláról szól.
Olyanformán vagyunk - tagadhatatlanul - a Shakespeare-darabokkal, hogy jó elõre
el kell határoznunk magunkat: ma élvezni fogunk. De még ez a vékony
kvalifikáció is csak kevesünké. A nagyközönség, elsõsorban pedig a debreceni
közönség - a leghatározottabban merem állítani - egész szépen megélne
Shakespeare nélkül is. Bisson et Comp. urakkal vagy mondjuk az Egyiptom
gyöngyével. És tessék elõszedni az egész Shakespeare-repertoárt, én nem hiszem,
hogy valamennyire is számbavehetõ eredményt szerezne a mi közönségünknél. Nem,
mert talán a mi színészeink nem volnának képesek Shakespeare-t elfogadhatóan
interpretálni; de egyszerûen azért, mert a debreceni színházi közönség
kilenctized része a brit óriásnak még csak intencióival sincs tisztában, nem
szólva a századvégi ízlésrõl, mely még a legintelligensebb elmék elõtt is
mulatóhellyé alacsonyította le a színpadot. Nem zengek dicshimnuszt sem
Komjáthynak, aki elszánta magát egy deficites napra, sem Barthának, ki nemes
ambícióval tette stúdiumává Shakespeare egyik legnehezebben ábrázolható
alakját: a perszonifikált gazságot. Merész, de nemes intenciójú kísérletük
magában hordja az elismerést, melyet - függetlenül az elõadás sikerétõl -
szívesen adunk meg nekik.
A
Bartha István Richárdja nem volt tökéletes alakítás, de minden vonása elárulta
az öntudatosan alakító színészt. A szerep nem a Bartha egyéniségének való. III.
Richárdban a gazság minden neme koncentrálva van. Egy kaméleon-gazember az,
kinek ezerszínûségét megrajzolni csak ezer vonással, ezer árnyalattal lehet.
Ennek pedig mindjárt akadálya a Bartha hangja, mely nem elég hajlékony,
fõképpen pedig nem volt az a hazug szeretet olvadékony, kígyó szavainál. Néha
teljesen háttérbe szorult a drámát irányító alak, holott rémítõ intrikáival és
gaztetteivel folyton szemünk elõtt kellett volna állnia. A darab vége felé
pedig, mikor meg kellett volna küzdenie a felidézett árnyakkal, mikor nyomorult
lelkének iszonyú erõfeszítésével küzd a vég ellen, erõtlenné, bágyadttá vált.
Általában azonban érdemes és sokat ígérõ alakítás volt a Bartháé, s az aratott
tapsokból kitartást és erõt meríthet a jövõre.
A
többi szereplõk közül Komjáthy érdemel elsõsorban említést. Nyílt színen tapsot
aratott.
Nyílt
színen aratott tapsot két ízben is F. Lányi Irma, ki intelligens színésznõnek
látszik, s nem deklamál oly kétségbeejtõen, mint a legtöbb vidéki hõsnõ.
Komjáthyné,
Halmy Margit, Szacsvay, Tanay, Sziklai és Fenyéri voltak még azok, kik a
jámbus-tengerbe fulladt környezetbõl megmenekültek.
A
rendezés jó volt, de a díszletek kritikán aluliak. A tagadhatatlanul értékes
elõadás új díszleteket érdemelt volna.
Debreczen 1899.
október 16.
a. e.
|