|
Most már igazán az Érmellék bálja
lett. Elõször szerény eklézsia-bál, most pedig találkozó helye az érmelléki és
nagykárolyi szép asszonyoknak, leányoknak; várva várt és emlékezetes nap.
Az érkávási bálokról van szó, melyek
közül a legutóbbi s talán legfényesebb piros pünkösd másodnapján zajlott le.
Istenem, milyen igazi, magyaros
vendéglátás, fesztelenség, jókedv tették felejthetetlenné ezt a bált, melynek
fõrendezõi és intézõi Kovács István és Kávássy Sándor ottani földbírtokosok s a
mi költõpapunk, Giczey voltak.
A szépen díszített fedett
helyiségben tartott tulajdonképpeni bált remek elõadás elõzte meg, melynek
élvezetes lefolyása és sikere a szintén szereplõ Giczey fõ érdeme.
Az elõadás elsõ pontja Kovács
Boriska komoly szavalata volt. Kiss József Rab asszonyát adta elõ gyönyörû,
minden érzelmi skálán szívünkhöz szóló hangon, drámai erõvel. A mindenkit
lebilincselõ, szép elõadás után frenetikus taps és tetszés jutalmazta a
kisasszonyt, kinek élvezetet nyújtó, szép elõadásában - azt hiszem - még
sokszor leszünk szerencsések gyönyörködhetni.
Giczey Diószeghy Mór olvasta fel
azután folytonos derültség között egyik nagyon sikerült humoreszkjét, melyet -
mint az õ minden sorát - az igazi talentum, éles megfigyelés, finom irónia, az
ellentéteknek komikai tehetséggel való ügyes szembeállítása jellemzett.
Kovács Endre víg monológot adott elõ
vírtuozitással, nagy hatást keltve.
Most jött a meglepetés: Kovács Imre
és Mátéffy József invencióra valló ügyes parallel-szavalata, amit követett a
tánc.
És itt megszûnöm, meg kell szûnnöm
krónikásnak lenni.
Verset, mámoros, édesen csengõ
verset kellene írnom.
Hallom a zene andalító hangját,
látom az elsuhanó párokat, kipirult arccal, csillogó szemekkel; érzem a józanul
lenézett, de akkor mámorba borító táncnak édes gyönyörét, érzem vállamon egy
édes, aranyos kis kéz gyöngéd érintését, s szívem ismét telve van ezer epedõ,
égetõ érzéssel, bizonytalan s mégis imádott boldogsággal.
Reggel öt órakor hûvös szellõ
szárnyán világosság repült be a terembe, készülni, búcsúzni s - „minden szépnek
ez a sorsa a földön” - mennem kellett, szólított a kötelesség!
De a tündéri est drága mámorából,
még a „Szilágysági vonat” döcögése sem tudott kirázni; még most is látom a
gyönyörrel suhanó párokat, hallom az andalító zenét, s - érzem egy csókolni
való kis kéz gyöngéd érintését vállamon…
Szil 1898. június 5.
Adieu Bandi
|