181. HALADÁS

Megszoktuk már a napi eseményeket pillanatnyi érdekességûeknek tekinteni.

Minél perverzebb, minél szokatlanabb, annál jobban hat egy-egy úgynevezett „szenzáció” az idegeinkre. Törvény, ok, összefüggés után azonban nem kutatunk. Vagy betegek, vagy restek vagyunk ahhoz, de a legvalószínûbb az, hogy már kezdünk felejteni gondolkozni.

Ahogy van, úgy van. Szinte dogmává lett a nemtörõdömség, ahol az egy kis gondolkozással is járna. Az ördög szerezzen magának hiábavaló gondot: van úgyis elég bajunk, miért vállal­kozzunk szalmacséplésre. Íme: a modern ember filozófiája. Közöny minden iránt, ami kényelmes agyvelõinknek témát ad, de a konyhára nem hoz egy fillért sem.

Pedig a napi események, fõképpen a legújabbak fölött ilyen könnyen elsiklani nem szabad.

Ezek az események a modern felületesség szemében jelentéktelenek, valóságban pedig egy megdöbbentõ tanulság hordozói. Azt igazolják, hogy a mi haladásunk szemfényvesztés, s a közöny és a megalkuvás feltartózhatatlanul dönt vissza bennünket a már rég elhagyottnak vélt sötétségbe.

Pár példával szolgálunk csak. Terünk sincs többre.

Néhány nappal ezelõtt vérlázító eset történt Debrecenben. Nem egyetlen. Hasonlókat olvas­hattunk több vidéki és fõvárosi lapban. Börtönbe dobják a magyar embert, mert annyiszor elnyomott, drága anyanyelvén egy szót mert szólani.

Még néhány évvel ezelõtt felzúdult volna az egész magyar közvélemény a katonai önkény ilyen páratlan brutalitásaira. S most? Ki törõdik vele? Egypár lelkes skribler ember; az õ szavukra pedig nem nagyon figyelnek. - Zorsich kapitány úr nyugodtan szivarozhat és börtönözhet. A magyar kormány most avval van elfoglalva, hogy az õ fizetéseiket felemelje.

Kolozs megye is szolgált egy kis szenzációval. A nemes vármegye egyszerûen kimondta, hogy csak a megyében született és mûködött férfiakat küld fel ezután a parlamentbe.

Gyönyörû kritika a népképviselet alkotmánya fölött. És gyönyörû haladás is. Küldjön ezután - mint régen - a vármegye „követ”-eket. Hisz úgysem mutatkoztunk érdemeseknek az igazi parlamentarizmus áldásaira.

Varga Ottót megintik, mert „színezi” az elõadásait, mert kimondja az igazságot, hogy a legtöbb Habsburg zsarnok volt… Még nem is olyan régen Verhovay meg merte írni kritikáját a kassai király-tósztra. Azért nem ítélték ám el felségsértésért… Máskor volt az, akkor még volt közvélemény is.

Gyulai Pált sem a hazafiatlansága buktatta meg. Csak az érvényesülni nem tudásért dühöngõ, kicsinyes ambíció… De mit jelent az a terv, hogy a legelsõ magyar irodalmi társulat elnökévé egy gr. Apponyi Albertet akarnak megválasztani?… Ez egy gyönyörû szegénységi bizonyít­vány, elismerése annak, hogy mielõttünk elég érdem, ha valaki grófi ágyból születik. Mert nagy politikus, nagy szónok lehet Apponyi Albert, de az irodalomban annyi érdeme sincs, mint az utolsó mucsai fûzfapoétának.

De hát gróf…

Itt aztán már teljes a retrográd irány.

A Széll Kálmán kormányzása még nagyobb tápot ad a „kiváltságos” szamárkodásoknak. A korrupt Tisza-rendszertõl legfeljebb abban különbözik, hogy konzervatívabb. Nem nemesít meg minden összeszedelõzködött strébert, de buzgólkodik a „régi kiváltságosak” megerõsödésén… Így csinálják nálunk az egységes, erõs magyar társadalmat…

…Olykor még mi is kísértetbe esünk. Pedig mi szeretjük magunkról hinni, hogy felülemelkedtünk a címkóros, predikátumos, elõkelõsködõ tömegen.

Mikor olvassuk, hogy a sárosi „dzsentri” fõispánjául különb „urat” akar; látjuk, hogy Széll Kálmán milyen jó lábon él az eddig petúroskodó, hitbizományos mágnás urakkal; mikor lépten-nyomon találkozunk figurákkal, kik tüntetnek elõkelõségükkel, mert apjuk vagy nagyapjuk elég gyönge volt talmi nemességet szerezni nehéz verejtékkel, szorgalmas munkával szerzett vagyonkájához - mondom: még mi is megtántorodunk.

Vajon nem jobb volna-e az árral haladnunk? Elõszedni a lomtárba helyezett predikátumokat, s ne[m] csinálni obstrukciót ennek a rákhaladásnak, hanem hízelegni, stréberkedni s mindamellett elõkelõsködni a hatalom egypár darab koncáért… Így haladunk mi, kérem szépen!…

Debreczen 1899. október 21.

Ady Endre