|
Díjnokék
öt forint fizetésjavítást kérnek.
Nincs
benne kétség, hogy kérelmüket el fogják vetni bölcs városatyáink.
Szólnak
mellette is:
-
Nehéz helyzetük van szegényeknek. Mégiscsak intelligens emberek, kiknek
társadalmi kötelezettségeik vannak. Még a népkonyhán sem étkezhetnek, hisz’
népkonyhánk sincsen. Aztán meg lerongyolt ruhában, talpatlan cipõben nem
járhatnak olyan emberek, kiket megtekintetesuraz a városi hajdú, s akik
mégiscsak városi alkalmazottak.
De
replikáznak is - aki úr akar lenni, ne menjen díjnoknak. Nem kell istápolni a
szellemi proletárokat. Miért akar valaki okvetlenül úr lenni? Ott van a szép, a
gyönyörû iparos pálya. Mért nem megy iparosnak inkább, mint kolduskodjék
díjnok-uraságban.
És
így tovább. Folyik a vita, melynek vége az: díjnok úrék koplaljanak.
Rászolgáltak.
Pedig
olyan ártatlanok, olyan sajnálatra méltók szegények. Õk nem tehetnek róla, ha a
társadalom kiskorú.
Nálunk
a társadalom csinálja a proletárságot. A díjnok úrral még szóba állnak. Olyik
valósággal pártit is csinál, az iparossal szóba sem állunk parfümös zsebkendõ
nélkül. A kereskedõ, ha meggazdagszik, valami szinekúrát keres, mert a
kereskedõ címet szörnyen restelli.
És
ezzel mind számot vetettek díjnokék. Nekik is van tán joguk az úrhatnámsághoz,
mely az egész társadalomnak hiszekegye. Aztán úgy nevelnek nálunk az iskolában
is, hogy a hatodik gimnazista, ha semmit mást, de egyet biztosan tud: neki
úrnak muszáj lenni!
És
legrosszabb esetben lesznek díjnok urak… Bölcs városatyák, adjátok meg a
díjnokok 5 forintját. Mert többet is kérhetnének. Számon kérhetnék tõletek
megmérgezett életüket is, melyet a ti hazug teóriátok, a társadalom buta
elfogultsága tett örökre szerencsétlenné.
Debreczen 1899.
november 14.
|