193. SZULAMIT

(Zsidó dalmû öt képben. A debreceni színház premierje 1899. november 24-én)

A híres, a vitás, a sokszerzõjû, de sok pénzt szerzõ Szulamit nagy diadallal vonult be tegnap este a debreceni színpadra. A naiv és mégis tartalmas mese, a gyönyörû, elbûvölõ melódiák megindítottak minden szívet, s ami egy igazi nagy siker külsõ jele: még a vasfüggöny ajtaja is kinyílt.

Magáról a darabról elég, ha röviden írunk. Sikere, reklámja olyan példátlanul nagy volt, hogy nincs az az olvasni tudó ember, ki azt ne ismerné.

Még nagyobb reklámot nyert a darab akkor, midõn szerzõit kezdték kutatni. Rengeteg verzió s rengeteg számú szerzõ támadt, akiknek a száma az úgynevezett „átdolgozók”-kal még növekedett.

Pedig hát a Szulamitnál alig lehet szó szerzõkrõl.

Az esetleges szövegíró: Goldfaden sem végzett ám valami nagy munkát.

Lengyel zsargonban, nagyon primitív tudással és drámai érzékkel írta meg biz õ az ókori zsidóleány egyébként gyönyörû legendáját.

A zene pedig a szöveghez hasonlóan egyszerû, mesterkéletlen. Jellegzetes, a mi füleinkben egzotikusnak tetszõ, keleti zene az, melyben a régi héber énekek fenséges és lágy melódiája cseng vissza. De ezekhez a gyönyörû melódiákhoz nemigen kellett komponista, legfeljebb egy szerencsés kéz és új hangszerelés.

Akárkik is szerezték különben, Szulamit példátlan sikert aratott, s ezt a sikert elsõsorban az egyszerûségében is fenséges zenének köszönheti a darab.

Meséje ez: Szulamit (Bõdi Ella) a betlehemi Monasch (Bartha) csodaszép leánya, midõn Jeruzsálembe menõ atyját elkíséri, a pusztában találkozik Absolonnal (Környey), ki életét menti meg. Megszeretik egymást: Absolon hûséget esküszik. Tanúul a kutat hívja fel, melybõl elõbb mentette ki Szulamitot és egy vadmacskát.

Absolon elfelejti Szulamitot és esküjét. Más leányt vesz el, s házasságát az Isten két szép gyermekkel áldja meg. De esküszegése tönkredúlja boldogságát: egyik gyermekét vadmacska marja meg, a másik a kútba fullad.

Absolon õrjöng fájdalmában, s akkor jut eszébe esküje s az elhagyott Szulamit. Otthagyja nejét, Abigailt (F. Kállay Lujza), felkeresi az elhagyott kedvest, ki Absolont gyászolja még mindig, s nem hallgat kérõinek ostromlására, és nõül veszi azt.

Ez az eredeti legenda meséje, s ebben a formában hozta volt színre a Kisfaludy Színház direktora, Kövessy is.

A Magyar Színház átdolgozásában a mese drámaibb, s a darab vége halál és nem házasság.

Bõdi Ella nemcsak gyönyörûen énekelt, de teljesen érvényesítette hatalmas, drámai színésznõi tehetségét is. Környeynél szebb hangú baritonista alig van a vidéken, s tegnap már játékban is kitûnõt adott.

F. Kállay Lujza elragadó Abigail volt. Megjelenése, éneke s meglepõen erõs, megrázó, drámai játéka egyformán nagy hatást keltett.

Nálunk a Kövessy-féle átdolgozásban került színre a darab. S ennek a befejezése sokkal jobban harmonizál a mollban írt, lágy, érzéki, keleti zenéhez.

A szöveg azonban mellékes a gyönyörû zene mellett, melynek legszebb számai: Absolon belépõdala, az esküdal, egy táncdal, a kérõk dala és a végfinálé.

Zsúfolt ház tapsolt a darabnak, s a szereplõknek, kik közül Bõdi Ellának és Környey Bélának valóságos diadalest volt a tegnapi.

Karacs Imre a Kol Nidreh eléneklésével ért el nagy hatást.

A többi szereplõk közül Bartha István, Rubos, Makray, Csatár és Bay szolgáltak reá nagyon a közönség tapsaira. De megérdemli a dicséretet minden egyes szereplõ, s csak õszintén gratulálhatunk Komjáthy direktornak kitûnõ énekes-személyzetéhez.

De gratulálhatunk a darab fényes kiállításához is, mely különb a fõvárosi színházakéinál.

Gyöngyösy Viktor festõ valósággal remekelt a díszletekkel. Különösen szép a második felvonás berendezése s az utolsó felvonásban a valóban mûvészien megfestett templom.

A siker teljes volt. A kihívásoknak vége-hossza. A darab biztos kasszadarab, s nagyon sok telt házat fog még vonzani.

Debreczen 1899. november 25.

a. e.