|
Egész
véletlenségbõl egy apró falucskát kell szülõföldemnek vallanom.
Ennek
a véletlenségnek eddigelé egyéb kárát nem vallottam, csak azt, hogy irodalmi
fejlõdésemet nem kísérheti ezer meg ezer ember figyelemmel, lévén az én
szülõföldemnek a 90-iki népszámláláskor 372 lakója, melybõl - hála fejlõdõ
népoktatási viszonyainknak - némelyek olvasni is tudnak.
Fáj
ugyan nagyon, hogy szülõfalum vezetõ férfiúi nem tettek még lépéseket egy
irodalmi ösztöndíj alapítása céljából, de én Istenem, nem születhetik minden
lírai költõ Kolozsváron!…
Ebbõl
látszik, hogy én nem tartozom az elégedetlen alanyi költõk közé. „Az én
aratásom egy marék virág” - szoktam mondani Kiss Józseffel, s elvégre ez még
mindig jobb aratás, mint például a sztrájkoló arató munkásoké.
A
marék virágok összegyûltek, és unszoló barátok nélkül nem él manapság lírai
költõ. Régi dal ez, mely mindig új marad. Barátaim unszoltak, s én - az vessen
követ reám, ki teljesen ártatlan - kiadtam egy kötet költeményt. Az eredmény
szokatlanul fényes volt. Kaptam egy üdvözlõ levelet, melyet összes unszoló
barátaim aláírtak. Unszoló barátoktól ez is nagy dolog.
Az
ada-mohali sajtó tehetséges, ifjú lírikust fedezett fel bennem. Az ada-mohali
sajtó figyelme meghatott. A sajtó Ada-Mohalon is nagyhatalom, s elég szép dolog
Ada-Mohaion is tehetséges, ifjú lírikusnak lenni.
Most
már költeményeim értékesítéséhez láttam. Öt napig írogattam a dedikációkat. Az
elsõ tiszteletpéldányt Dreyfusnak küldtem. Máig sem tudom, megkapta-e.
Ugyancsak dedikáltam egy-egy példányt Krüger elnöknek, Rigó Jancsinak és
fivérének, Bernátnak, Kubeliknek, Sarah Bernhardtnak és Gyulai Pálnak.
Krüger
a tiszteletpéldányt belövette a Ladysmithbe. Rigó Jancsi nem fogadta el, mert a
kötet szerelmes verseiben nem talált elég izzó szenvedélyt. Rigó Bernát
meghalt, mielõtt a könyv címére megérkezett volna. Kubelikét nem kapta meg a
posta. Az isteni Sarah nem fogad el keleti költõktõl tiszteletpéldányt. Gyulai
Pál csodálatát fejezte ki egy levélben, hogy Vargha Gyulánál fiatalabb ember
nem restell verset írni.
Szóval
az értékesítéssel kevés szerencsém volt. Az én marék virágaim nem kellettek, ha
marékkal is szórtam.
Mint
csõdbe jutott lírikus jöttem Nagyváradra. Egy vagyonba került könyveim
szállíttatása. Mindegy, gondolám. Itt tán több szerencsém lesz.
Mindjárt
elsõ nap megismerkedtem egy jóképû úrral: Azt mondta magáról, hogy patikus és
idealista. Költõ vagyok és melankolista - szóltam én, és szívem nagyot dobbant.
-
Uram, szóltam ismét, engedje meg, hogy rokonszenvem jeléül felajánljam Önnek a
kritika részérõl szokatlanul szívesen fogadott „Néhány Marék Virág” címû verskötetemet.
Új
ismerõsöm elsápadt. Remegõ hangon válaszolt.
-
Óh, nem, nem Uram. Receptjeim tiltják verseket olvasni…
A
válasz nem is lepett meg. De ezután jött a fordulat. Kiderült, hogy új
ismerõsöm azt gondolta, hogy én pénzért
akarom adni a könyvet.
Valóságos
ujjongásba törtem ki. Ez az a föld, melyen elajándékozhatom összes könyveimet!…
Óh,
alanyi költõtársak, becsüljétek meg Nagyváradot. Szent ez a hely, hol élnek még
az utolsó mohikánok, kik azt hiszik, hogy a lírai költõ pénzért árulja a
könyvét!…
Új
ismerõsöm azóta már kapott tõlem könyvet. Most már én vagyok idealista, õ pedig
könyvbarát és melankolista…
Szabadság 1900.
január 13.
Dyb.
|