Védelmükre
kelünk a tavasz sokat gúnyolt fülemüléinek. Kimondjuk, bár megvádolnak érte
bennünket, hogy a tavasz lantosainak igazuk van. Õk énekelnek, mert énekelniök
muszáj. S ha rossz is az ének, bizonyos, hogy a tavasz dicsõítõ dalt érdemel.
Az
ördög tudja, mi történik ilyenkor velünk. Hiszen még tél sem volt, hogy
túlságosan áhítozzunk a kikelet után. És mégis úgy megejt bennünket ennek a
mostani korai tavasznak barátságos mosolygása.
És
milyenek az esték!… Ha nem szégyellnõnk érzelegni, költeményt írnónk még mi is
róla… Enyhe, balzsamos levegõ, derült ég s isteni csend… Ez utóbbi persze csak
jóval éjfél után, mikor kihalt már orfeum, korcsma, kávéház, bodega.
Szinte
megacélosít a tiszta levegõ, s varázzsal tölt el a misztikus csend.
S
mikor már kísértetbe jönnénk, hogy a két elsõ sort összerímeltessük, egy szerre
halkan felcsendül a zene szerenád egy kislány ablaka elõtt.
Máskor
talán a megszokott gúnnyal nevetnõk ki azt a két világos überciherû urat, kik a
mûködõ bandát strázsálják - most azonban eszünkbe sem jut gúnyolodni, s nem
kérdezzük meg, hogy hát nemcsak a svábok közt divatos az éjjeli zene?… Illõ
meghatottsággal vesszük tudomásul, hogy „csak egy kislány van a világon”, s
szeretnõnk ujjongva felkiáltani: hurráh, tavasz, élet, ifjúság!…
…És
mindezt ez a kis korai tavasz okozza… Ne haragudjunk a tavaszi dalnokokra,
nekik muszáj dalolni… Legfeljebb annyit kívánjunk tõlük, hogy - maguknak
daloljanak!…
Szabadság 1900.
február 13.
|