|
(Természetrajzi
tanulmány)
A
zab (avena l.) a gabonanemûek közé
tartozik.
Alsóbbrendû,
megvetett növény. Lovak és rabonbánok tápláléka. Igen elterjedt, majdnem
közönséges. Már a népdalköltõ is azt éneklé: „ritka búza, ritka árpa, ritka rozs”. Ebbõl világosan megállapítható,
hogy a zab már régen elterjedt, közönséges, ritkának egyáltalán nem mondható
növény.
Régi
kútfõk szerint a zabot keleti népfaj honosította meg Európában.
Némelyek
a kazárok érdeméül róják fel ezt, de
ehhez kétség fér. Egan Ede is kizártnak tekinti a kazár eredetet.
Legvalószínûbb, hogy a zabot a hunok
hozták magukkal. Az ismert hun-székely rokonság magyarázza meg aztán, hogy a
székely rabonbánok családi tradícióképpen hagyták lófõ utódaiknak a
zabkultuszt, mely mint ilyen: némileg vallási szekta is.
A
zabot a „romlott értelmiség” mint lóabrakot használja, a „gyenge nép” azonban
néhol a felvidéken kenyeret is süt belõle.
Ebbõl
látható, hogy a nyomorult politikai viszonyok megmételyezték az értelmiség és
[a] nép gondolkozását, s egy valóságos apostolnak kellett jönni, ki a zab
számára is kijelölje a szerepet jövõ kulturális fejlõdésünkben.
Az
apostol eljött, s ma már a zab társadalmi, politikai, nemzetgazdasági, sõt
kulturális tényezõ.
Ennek
alapján a zab történetét az alábbi korszakokra oszthatjuk:
I.
Õskorszak. (Általános
tájékozatlanság, kazárok meggyanúsítása).
II.
Abrak-korszak. (A zabot csak a lovak
és a tótok eszik.)
III.
Rabonbán-korszak. (A zab minden téren
érvényesül. Szilágysomlyó Zabfalvára kéri változtatni a nevét. Komoly apák
fiaikkal megismertetik a zab hasznát.)
Végül
érdekes még, hogy a „gyenge nép” mit tart a zabról. Íme alább egypár gyenge
népies mondás.
„Márciusi
zab csak zabocska. Februári az igazi zab.”
„Nyomtató
lónak nem kell bekötni a száját.”
„Zabba
ment a ló!”
„Nincs
semmi baja, csak a zab bántja.”
„Elmehet
már zabot hegyezni.”
(Forrásaink:
Ugron Gábor A zab mint olyan címû sajtó alatt lévõ mûve és Báruch Jeremiás
újabb keservei.)
Szabadság 1900.
március 8.
Dyb.
|