|
Ötvenkét
évvel ezelõtt Magyarország ifjúsága a divináció csodálatos erejével megcsinálta
a mi számunkra a mai Magyarországot.
Ötvenkét
év óta sokszor változtatott ábrázatot a világ. Tanúi is alig vannak a nagy nap
megváltó eseményeinek.
Az
idõ, ez átgondolhatatlan nagy hatalom, egyre, mindig temet. Vén sírásó, aki
sohasem volt fiatal, aki éppen olyan egykedvûen tekintett ötvenkét évvel
ezelõtt egy mámorban égõ tömegre, mint most reánk: szegény, hideg szívû, még
emlékezni sem tudó epigonokra.
Csak
egy halottat ne földelt volna el!… Hagyta volna meg nekünk annak a nagy napnak
szent hangulatát, amit kivájni olyan nehéz egy ötvenkét év óta taposott
sírgödörbõl… Mert ha egy szívdobbanatnyi szállna meg bennünket az akkori
március szent lelkébõl, ma kihullana kezünkbõl a kenyérszerzõ eszköz, s nem
volna a mai ünnep a megszokásé, hanem az emlékekbõl erõt gyûjtõ lelkeké!…
…Így
csak botorkálunk a sírdombok között, és visszatekintve a messze égõ, az
elhagyott lángoszlopra: látván se
látunk!…
Csodálatos
egy kor volt az. A grande nation világfelforgató eszméi ennek a kornak lángkohójában
tisztultak meg. A nemzeti idealizmus ebben a korban ragyogta be legintenzívebb
fénnyel a világot. Csakis ez az istenült kor adhatta nekünk az
ezernyolcszáznegyvennyolcadik év március idusát!…
Az
eszmék világa mindig és mindeneknek felséges ezernyi, misztikus mélységével, de
az eszmék ezerjét megöli a valóság, melynek polypkarjai csak az ezredévek
viharaiban érlelt és megedzett eszméket nem tudják agyonfojtani!
Elborulva
bár, de minden kétségbeesés nélkül nézek egy piros lobogóra, mely alatt ma
szintén ezernyi ember ünnepel, de ünnepük egészen mást jelent, mint amit a
mienknek kellene jelenteni…
Az
eszme önzetlen harcosai mind apostolok. Minden eszme felséges, mely egynél több
szívet tud megdobogtatni… De ott áll a vén sírásó, a kérlelhetetlen idõ minden
eszme bölcsõje mellett!… Az emberiség sokszor imádott már hamis isteneket,
eszeveszetten sokszor rohant csábító fantomok után, és a vén sírásó az, ki
elébe állt. „Megálljatok! Itt már temetõ van. Akit kerestek, meg nem
találjátok! Én rejtettem el, én húztam rá a földet, mert az élethez nem volt
semmi joga. Térjetek vissza, honnan eszeveszettül elindultatok. Vár benneteket
csókjaival a szülõföld, vigasztaló varázsával az anyáitok nyelvén zengõ
dajkadal, vár minden-minden zug, békét, szeretetet megnyugvást lehelve!”
Hazudtoljatok
meg, ha tudtok: Az ember tragédiájában
egyetlen Nemtõ: a Haza. Lehettek hozzá hálátlanok, hazug apostolok õrjöngõ
tanai gyûlöletessé tehetik egy napra elõttetek, elfelejthetitek a dúslakodó
lakoma mámorában vagy az éhség paroxizmusában - de megtagadni, eldobni nem tudjátok soha: nem adatott ez meg földi
embernek!…
…Nagy
márciusnak tanúi, százszor irigyelt lángra gyújtottjai a nemzeti idealizmus
szent tüzének: fázó szívvel, didergõ lélekkel valljuk be, hogy nem tudunk elég
kegyelettel a ti szent emlékeiteknek áldozni!…
Olyan
kor gyermekei vagyunk, kik hétköznap születvén, nem tudnak ünnepelni.
Kicsinyes
gondoktól zaklatva nagy kosarakkal járjuk utainkat. Egyedüli célunk kenyeret
gyûjteni.
Nem
érezzük a közösség átszellemültekké tevõ érzését: mi nagyon is emberek vagyunk,
hidegek és önzõk…
Így
sejtjük. És ezt be kell vallanunk a mai ünnepen…
…De
a hazatagadás piros lobogója és a saját gyarlóságunk beismerése nem
lélekharang-kongatás, hanem az örök igazság gyõzedelmeskedõ országának ismétlen
eljövetelét hirdetik.
Megtántorodhattunk,
hamis útra térhettünk, de eltévedni nem fogunk.
A
nemzeti idealizmus letapodott sírja az a sír, mely nem halált, hanem életet
jelent. Ezt a sírt kezdik virággal felkeresni, mert immár ismét elénkbe állt a
vén sírásó. „Térjetek vissza, honnan jöttetek. Akit kerestek, eltemettem, mert
nem volt az élethez joga!”
Várjuk
a szent lelket, mely világra szóló erejét ötvenkét évvel ezelõtt közlé e
nemzettel.
Költõk
éneklik már: ne várjatok e hontól semmit,
de áldozzatok mindent fel érte!…
…És
el fog jönni ismét a nagy szívek korszaka, és be fogunk telni ismét a haza és
egymás szeretetétõl, és eldobjuk a nyakunkban hordott nagy kosarat, melyet tele
tölteni volt egyetlen vágyunk, ha mindjárt ezer éhezõ kifosztott szorította
ökölbe ránk a kezét!…
Ti
apoteózisban tündöklõ nagy elõdök, szálljatok vissza e napon. Siettessétek a mi
nyomorékságunk meggyógyítását, adjatok egy szívdobbanatnyit abból a mámorból,
mely titeket oly szentekké tett, hogy még
mi sem tudjuk a ti ünneplésteket elmulasztani!…
Szabadság 1900.
március 15.
A. E.
|