218. A HÉTRÕL

A gyermekek, a naiv, vajszívû gyermekek ragyogó szemmel, kipirult arccal, teli tüdõvel énekeltek igen szép hazafias nótákat, s szavaltak nem kevésbé lelkesen, nem kevésbé hazafias jambus vagy trochaeus esésû költeményeket, miket felnõttek is meghallgattak. Íme ez volt március ünnepe.

Mert úgy áll ám a dolog, hogy komoly állású, hivatása magaslatán álló - de fõként komoly - úriembernek óvakodnia szükséges a nevetségesség legkisebb gyanújától is. Tehát csak a gyermekek ünnepeltek…

Gyermekek, kik között van egypár õszbecsavarodott, szakállas gyermek is, ne restelljék, hogy lelkesedtek! Úgy félszázad évvel ezelõtt még igen elterjedt szokás volt ez, s állíthatom, hogy egészen jó állású urakkal megesett ez a hiba. Gondolják meg azt, gyermekek, hogy a mostani jó állású, komoly urak, kik mosolyogva néztek a múlt napon a maguk lelkes, kipirult arcára, egy kissé irigykedtek is ám! De persze ezt gondosan palástolták.

Mert, óh, irigylendõ gyermekek, ami szép, örök és dicsõ van a világon: mind a lelkesedés teremtette! Azok a jó állású, komoly bácsik is, ki tudja hol, ki tudja mik lennének, ha ötvenkét évvel ezelõtt is nem éltek volna gyermekek?…

A lelkesedés adott ennek a nemzetnek állami életet, s ennek köszönhetik egész egziszten­ciá­jukat a jó állású, komoly urak, kik nemes áldozatkészséggel verték össze a tenyereiket a maguk szép szavalataira s nem kevésbé szép énekléseikre.

Köszönjük, kedves gyermekek - csupasz arcúak és õszszakállúak - a maguk szép ünnepségét. Köszönjük a komoly bácsik nevében is, kik különben restellnék ezt nyíltan megköszönni…

*

És mert lelkesedni nem divat, mosolyogni pedig csak gúnyosan; megragadott bennünket a vágy a lepecsételt kedély lecsapolására. Hahotázni akartunk minden felett, amire jámbor elõdeink esküdtek, úgy sem lévén képesek erõsebb érzések, nagyobb gondolatok befoga­dására. Offenbach jól ismerte korát, de õ még csak sírva nevetett. Hej, neki fájt az legjobban, hogy az öreg Zeus nem maradhatott tovább az Olümposzon, hogy le kellett rántani a sárba.

Az epigonoknak megtetszett a sár. Nem mert abból lettünk, s azzá leszünk, hanem mert igen kéjes benne fetrengeni. Ma aztán úgy felmelegítették a pocsolyát, hogy csakis ruha nélkül lehet belemenni.

Ebben aztán nagy közönség szokott gyönyörködni, s hogy mi már lelkesedni sem tudunk, abban nagy része van ennek a pocsolyának is, melyet ismertebb néven vonzó színházi repertoárnak hívnak.

Ám azért a lex Heinzét meg kell égetni. Mert még elõrehaladott orvosi tudományunk sem úgy gyógyítja a migrént, hogy a fejet vágja le.

Megégetendõnek mondanám a vidéki színházak cenzúráját is, de nálunk még tanácsos õszintén nem beszélni.

Mondjuk, hogy Somogyi eddigi kultúrmissziójához híven tragédiákkal és Shakespeare-darabokkal fog bennünket traktálni. Örömmel „mûélvezünk”-e majd?… Ha még magasabbra taksálták volna is a színház helyárait, az eredmény elõre bizonyos: deficit, pedig ehhez az eredményhez minálunk cenzúra nélkül is eljuthatott volna talán Somogyi!…

*

A „lex Heinze” jegyében járunk másban is. A reakció varjai kárognak a levegõben. Bizony-bizony oly kevéssé gondolunk a védekezésre, mintha nem éreznõk magunkat méltóknak a veszélyeztetett javakra!… A közöny Bethesda-tavát legfeljebb egypár írótoll próbálja felzavarni. Nehéz víz, mennykõcsapás kellene bele.

Én azok közül a korszakos tévhitek közül valónak tartom az örök béke eszméjét, melyek jármát ledobni sok-sok keserves tapasztalással lehet. A „tisztító vihar” nem elcsépelt frázis, nem egy kor igazsága az, hogy: a hosszú béke elsenyveszti a népek erejét… Jóllehet ez kicsi vigasztalás a szegény búrokra nézvést…

*

Pár órával a nõegylet estélye elõtt szóljunk tán kevésbé szigorú dolgokról is. A purim farsangi bohóságai egy kis derût megérdemelnek. Ami kis jókedv volt a héten: a búrok hozták magukkal, kik megköszönendõ Nagyvárad búr szimpátiáját, küldöttségileg érkezének hozzánk.

Valóban joviális fiúk. Élénken érdeklõdtek a nagyváradi viszonyok iránt. Jólesett különösen nekik az a tapintatosság, hogy fogadtatásuk egész csendben, sõt egy kissé túlságos csendben folyt le. Na, de vannak hála Istennek lapok is.

Ittlétük alatt még a kritizálásra is ráfanyalodtak. És ezek a búrok határozottan ritka világos eszû emberek! Sok igazsággal szóltak például a doktorbojkottról, a Bródy Sándor „felolvasási Odüsszeájáról”, az ötkoronás pénzekrõl, a mi finom mûízlésünkrõl, no meg hát sok más egyébrõl. Persze tehették, mert másnap - kámforrá váltak.

…Pedig Nagyváradnak szüksége volna egypár ilyen búrra!…

Szabadság 1900. március 18.

Dyb.