|
Mesék a valóságról
…Beszövöd lelkem
aranyfátyoloddal
Én bálványom, te szent Romantika!…
Ez
után a forró szerelmi vallomás után gavallér érzésünk diszkrét hallgatást
parancsolna.
Tekintettel
azonban arra, hogy Sas Ede ezt a vallomást a nyilvánosságnak szánta - adjõ,
gavallérság - s szóljunk errõl a szerelmi viszonyról.
Sas
Ede a romantika imádója, s mint ilyen természetesen: szerencsétlen szerelmes. A
szerencsétlen szerelem mindig szerencse egy író embernél. Ha Romantika
õnagysága most is körülrajongott, divatos szépség volna, Sas Ede akkor is
imádná. Ámde a Cipruslombok gyöngyeit a halál mélységes fájdalma szülte, a
meghalt kedves után zokogó költõ fájdalma… Sas Edét is a romantika tragikus
halála tette ihletett költõvé, aki bánatos szívvel tarolja le a romantika
temetõjét, az életet, melynek virágai a kedves halott szíve porából nõttek…
A
szerelem örök rejtély. Bírálgatni nemcsak hiábavalóság, de szamárság is volna.
Az én Dulcineám is kancsal talány, s én mégis ragyogó szempárról, földre szállt
angyalról, makulátlan fehérségrõl mondok hébe-korba rigmust, minthogy
mindenkinek igaza van a világon, mert minden igazság egyéni…
Az
egész dolog egészség és pénz dolga. Ha én olyan vastag, erõs ember volnék, mint
teszem fel - Pósa Lajos -, mindig az élet örömeit dicsérném pattogó strófákban.
És ha õseim nem feledtek volna el egy húszezer holdas hitbizományt csinálni,
melybe - mint majoreszkó - én ülhetnék be: most lehetnék talán irodalommal
kacérkodó partiképes ifjú úr, de az bizonyos, hogy a szocializmus alaptalanul
keresné bennem hivatott dalnokát, valamint nem írnék tele hosszú kutyanyelveket
egy elég füstös redakcióban…
Mindebbõl
tehát az következik - méltóztassék gondolatban velem ugrani -, hogy mindegyik
poétának és szerelmesnek igaza van, ha igazáról õ maga is meg van gyõzõdve!…
Ezt a meggyõzõdését hitesse el velünk, s szépen szólván: a Parnasszus várja,
helyesen szólván: elolvassák a verseit…
Sas
Ede õszinte könnyel siratgatja a romantika szép világát. Egy közénk tévedt
trubadúr õ, kirõl ez a verseskönyv éppen olyan édes-bús mesét mond, mint õ az
édes kis Csipkerózsáról, aki királyfival álmodott, és krájzlerosné lett…
Ilyen
biz’ a trubadúr sorsa is. Valamikor régen, valahol messze egy aranyos
romantikus világban királykisasszony hajtotta a dalnok vállára tündér kis
fejét. Tassót fejedelmi nõk koszorúzták meg. Petrarca fejét Róma és Párizs egy
napon akarta borostyánnal övezni… Ma Csipkerózsa módjára temeti el álmait a
poéta. Királyi kastély helyett krájzleráj. Parnasszus helyett redakció! - Hej,
méltán siratja Sas Ede Romantika kisasszonyt…
És
milyen szépen siratja el!… Saját szívébe vág, nevetni akar, s egy fájdalmasan
nevetni akaró arcra hullanak a könnyek…
„Mesét
hallottam Hamupipõkérõl. Milyen szép mese volt, milyen szép mese volt!… De
tudjátok, hogy az a mese hazugság volt?… Hazugság, csúnya hazugság… Másképpen
történt, elmondom most újra. Milyen mulatságos, milyen kacagtató, hogy ha
meghalljátok, olyan jól mulattok, hogy talán a szívetek is megszakad bele!…”
És
így mesél Sas Ede nekünk azokról a szép dolgokról, amiket bemocskolt a valóság.
Kevés
vers hatott meg úgy még engem, mint Heine c. verse. Annak a nagy, felséges,
hitelt vesztett szerelemnek gyászhimnusza ez, mely most már nem találtatik a
földön.
Ide
teszem, olvassák el, könnyezzék meg a hozzám hasonló gyenge szívû emberek:
Rózsakelyhű
budoárban:
Olvasám a verset néki;
Nem volt ott a vőlegénye,
Kis kezét kezembe fogtam.
…"S szól az
ifjú: Mohamednek
Hívnak, Jemenben születtem.
Amaz Azrák törzsökéből
Kik meghalnak, ha szeretnek.”
És ezernyi álnok
démon
Csillant felém [a] szeméből:
„Ah, barátom, verse csonka,
Hadd folytassam, hallja csak!”
„Szultán csodaszép
leánya
Szólt az ifjúhoz susogva:
Dús királyfi visz várába
Édes, első asszonyának.
S apródomnak jössz te
vélem,
S leszek dús és boldog asszony,
Asszony, azok törzsökéből,
Akik csalnak, ha szeretnek…”
És én eldobám a
könyvet
S lábaihoz sírva rogytam.
- Nem volt ott a vőlegénye,
- Mindhármunkat megsirattam…
…És
mikor szíve a „megkövesült romantikus álom” kék ege alá viszi, tündér Velence
bús romjai között hit száll a poéta szívébe.
Csengõ,
tiszta, merész lesz a hangja.
-
Megálljatok!… A mi hitünk nem kábaság. Örök a szép, papjai mindig voltak! Lesz
még feltámadás, fény, napsugár, tündéri élet, feltámad még a mi szép halottunk,
kövesült testébe a mi csókjaink életet lehelnek, valóság lesz a mesébõl, s a
valóságból - romantika!…
…Sas
Edét elsõ verseskönyve az elsõ poéták sorába emelte. Igazi költõ, akit a poézis
mostani, avignoni napjaiban is sokan, nagyon sokan fognak megszeretni.
Szabadság 1900.
március 27.
A. E.
|