|
A
krónikás nem búcsúzhat el. A tollat eldobhatja, elcserélheti: az eldobott
tollat felemelik rögtön, mert a krónikásnak meghalnia sem szabad.
Egymást
kergetõ nagy események, idegeket ébresztõ szenzációk közt ki veszi azt észre,
hogy új penna rótt sorokat a papírra, új szem - talán sokkal gyengébb - figyeli
az élet színjátékait?…
A
toll pedig gazdát cserélt. Bár észre se vennék, bár ne az új tollnak kéne erre
a figyelmet felhívnia!… A régi gazda rámhagyta a tollát. Átadta a helyet,
honnan szemével eddig a témákat kereste. Õ jobb páholyt kapott, szemben a
színpaddal, sokkal többet láthat. Sokat észrevett pedig errõl a helyrõl is.
Sokat látott és jól látott. De nem volt türelmes nézõ. Bántotta minden
diszharmónia: színben, formában, tartalomban. Sok-sok ürességet, sok-sok
hazugságot nevezett a nevén. Lehet, hogy sok ellenséget is szerzett, pedig nem
érdemelt ki egyet sem. Az õ tollát a való
szerelme vezette. Ez a szerelem szent, s õ nem tehet róla, hogy olyan sok a
hazugság.
Ez
a szerelem népesítené be a világot: csupa boldogság volna páholybérlõnek lenni.
Így felemészti azt a szívet, amelyet forralni szokott… Fájó igazság, annyival
fájóbb, mert nekem is mea culpával
kell reá felelnem. A szem talán gyengébb, a kéz talán ügyetlenebb lesz: a nagy
színház krónikási páholyában azonban ugyanaz a szív vonaglik minden hazug
hangra, minden hamis színre…
A
régi krónikás kényelmes, új páholyában többet fog látni… Adassék meg neki, hogy
csupa harmóniát, csupa valót lásson!… Találja meg forró szerelmét, s elcsitult,
kibékült szívvel gondoljon a régi helyre, ahol az õ tollának új gazdáját
változatlan bántó diszharmónia várja…
*
Csömörletes
hét volt. Kainok fekete hete. Mégsem csömörlött meg senki sem. A szatmári Kain
szörnyû bûnét könnyebben elfefedném, mint a szatmári tárgyalóterem ideges szép
asszonykáinak, fiatal üde lányainak kíváncsi gyülekezetét.
Mit
kerestek ott az asszonyok? Nem nyújtott a télen elég élvezetet a Rakodczay
Shakespeare-mániája vagy a budapesti orfeum színházaknak Szatmárt is népszerû
repertoárja?
Ott
ültek füllesztõ melegben, fojtó levegõben, s lesték, mint szorul a hurok a
parlagi dzsentri nyaka köré.
Micsoda
élvezet is volt ez! Nézni a Béla undok vergõdését. A Béláét, kivel - szép
szatmári szokás szerint - minden férfipajtás felesége tegezõdött. Az a csoda, hogy nem kiáltott le valamelyik
asszonypajtása, mikor a kegyelemkérést visszautasította:
-
Brávó Béla!… Így tesz egy igazi úr.
*
Hozzánk,
szegény nagyváradiakhoz, mostoha volt a sors. Meg kellett elégednünk egy
közönséges emberöléssel.
Bajó
Lajos nem tartalékos huszártiszt, nem elõkelõ úr. Azóta pláne: fegyenc… Ám
azért igen jól mulattunk, több mint három napig. Egymás után négy zsúfolt ház:
stílszerûen szólván.
A
Bajó-ügynek volt azonban egy minket érintõ mozzanata is.
Animozitással
vádolta a tárgyalásról írt tudósításainkat Bajó Lajos védõje: Rádl Ödön, ki
egyike a legnagyobb kriminalistáknak, s kit mint embert, írót és egyik vezérét
a váradi társadalmi életnek - nálunk senki sem tisztel jobban.
Nem
érdemeltük meg a vádat, mi nem voltunk, nem lehettünk a Bajó védõi. Másnak nem
írhattuk le, csak amilyennek láttuk… Ez nagy parancs nekünk: ez az igazság parancsa.
Kifejezést
adtunk több ízben a Rádl Ödön iránt táplált tiszteletünknek, de bocsásson meg,
ha újabb nyilatkozataiban nagy ellenmondást látunk… Eddig tudniillik az akadémikusok szidták csak az újságírót,
a Petõfi Társaság tagjai nem… Ebben a
társaságban sok az újságíró… Az újságíró mind animozitással ír?
*
Egy
munkatársunk van, aki a hét bizonyos napján leül az asztalhoz, megír egy hírt: térzenei kísérletek címmel.
Ennek
a munkatársunknak rossz napja volt tegnap. A térzenei kísérletek fényesen
beütöttek. Orbán napján kánikulai meleg volt, s a Müllerájban hattal kellett
megszorozni a személyzet számát, hogy a zenét élvezõ közönség idejében kapja
meg a jegeskávéját vagy fagylaltját.
Ebben
az állandó szezontalanságban közönségünk megragad minden alkalmat, ami egy kis
szórakozásra kínálkozik.
Dankó
Pista nótáinak is volt elég hallgatója. Na persze nem annyi, mint az
orfeumoknak.
Az
orfeumok egymásután mutatnak be új darabokat. Egyikben egész este nem hangzik
magyar szó… Azonban beszélni errõl nem tanácsos. Nemcsak illusztris emberek
dobálóznak az animozitás vádjával…
Eszünkbe
jut egy másik vidéki magyar város, hol egy idõben nem volt célszerû
személyekrõl írni a helyi lapoknak. Írni azonban kellett. Úgy gondolták, hogy
legokosabb lesz társadalmi kérdésekrõl írni. Egyik vezércikkben aztán az
fordult elõ, hogy társadalmunk léha egy kissé.
Másnap
két úr jelent meg a szerkesztõségben - egy harmadik úr megbízásából, aki
bámulatos gavallériával magáévá tette a megsértett társadalom becsületbeli
ügyét, s provokáltatta a cikk íróját - a megsértett társadalom nevében…
Szabadság 1900.
május 27.
Dyb.
|