238. HÉTRÕL HÉTRE

Szeretném néha tudni, kit átkozzak, hogy én nem úgy teremtõdtem, mint más… Teletömöm magam lemondást tanító, Nirvánát sóvárgó, bölcs filozófusok mély tanításaival… Nem ér semmit. Maradok a régi békételen, a régi kesergõ. Nem tudom a dolgokat hideg szemmel nézni. Hat reám minden, meg nem nyugtat semmi. Amilyen szerencsém van: egy zajongó, forradalmi világban én volnék az a békés, közönyös nyárspolgár, akit nyugodt hajlamaiért felnyársalnának - ebben a kicirkulált, sima, csendes korban pedig be kell fojtanom a lelkemet, mert ha kitörne egyszer, úgy becsuknának valami bolondok házába, mint a pinty.

Az a boldog ember, aki orfeumnak nézi a világot, s kuplékat ír hozzá. Nagy szomorú eseményekrõl kuplét írni - lehet-e ennél boldogabb dolog?… Én nem tudok.

Mi közöm nekem például a mások ízléséhez. Vajon nem irigységbõl szidom-e én azokat, akik a kuplékat jobban szeretik a tragédiáknál?…

Miért gyûlölöm én az orfeumokat, holott ezek is mutatnak annyi biztos igazságot az életbõl, mint az ifjú óriások társadalmi színmûvei…

Ejh, ha mindenképpen igazságot akarunk, csak arra jövünk rá, hogy - abszolúte nincs igazság. Ilyen következtetést pedig kár volna megreszkírozni néhány kifestett arcú orfeumdíváért…

Van igazság, és van orfeum is!…

Van igazság. A berettyóújfalusi ökrök vigasztalására mondjuk ezt. Õk, szegények, bizonyára kétségbe vonták ezt a minap. És volt is igazuk…

…Méltóztassék csak elgondolni, hogy díszes közönség, figyelõ pályabírák elõtt micsoda élvezet lehet ökörtempót felülmúló gyorsasággal rángatni jó ideig a földbe szalajtott vasekét. Nem vagyok az ökrök barátja, de a helyzetüket nem tartom irigylendõnek.

Egy azonban vigasztalja õket. A verseny eredménye az lett, hogy az ökrök legyõzték a lovakat.

Az ökrök tehát gyõztek. Hja, úgy van az. Gõzekének lenni nagy és szép gondolat, de ökörnek, pláne jutalmazott ökörnek lenni sem utolsó!…

*

Hajtják ökreiket fel észak felé a kivert, a kiüldözött, a hazátlan búrok.

Viaskodik bennem két hatalmas érzés. Az egyik emlék már ugyan. Jó szülõk és lelkes tanárok szurdalták a szívembe, s minden egyes szúrásnak nevet is adtak: szabadság, haza, függet­lenség, áldozat, hõsiesség stb. Minden szúrás behegedt. Nem édes-fájdalmas érzés ez már egyik sem, csak emlék…

…A másik érzés az erõsebb s talán igazabb is. Aki él - éljen!… Lakmározzék az élõ, pihenjen a halott. Éljen az erõs, vesszen a gyönge! Minden élõnek egy élet adatott. Ezt az egyet ne áldozza fel másért. Szép élet a szamaritánusoké is, de szebb volt a német rablólovagoké. A természet adta a gyöngét - táplálékul az erõseknek.

Ám azért összeszorul a szívem… Kietlen éjszakában húzódik a levert had. Nem zokog, csak csuklik az ember, roskad az öszvér, ordítnak az ökrök… A szomorú sereg lármáját visszaadja a vadállatok ordítása. Mintha sírjába menne ez a szomorú menet… Lent, délen lángoló majorok, tanyák világolnak a kietlen éjszakába. Idehallik a részeg angol katonák gyõzelmi nótája. Kíséri a gyászmenetet egy ismeretlen, vad vidékre, száraz fövényû, sivár tengerfenékre… Búcsúznak a búrok Búrországtól…

Ejh, találnak más hazát!…

*

Ha minket egyszer innen kivernének, nem vón hova mennünk.

Cinikus mosollyal nevetek ki mindent, de egytõl összeszorul a szívem: „e nagy világon nincsen számunkra hely”.

Nekünk e helyen szentnek kell lenni annak is, mit egy nagy hazájú nemzet profanizálhatna. És szent is. Ebben egyek vagyunk. A magyar címer keresztjét õrültek verték le. Mások nem tehették.

Mert a magyar címer felé csak kereszt illik. Nem mert a pápisták a keresztet akarják. Hanem, mert mindig kereszt volt, mióta élhetünk. Én kálvinista vagyok, de a kakast csak az aprómarha közt szeretem. A magyar koronára a kereszt illik. És ebben nincs köztünk eltérés. Üssétek a keresztet, ahol megérdemli, a csillagot is, ha okot adott rá, kakast, félholdat megcsúfol­hatjátok: de a korona keresztje szent. Azt nem szabad bántani még katolikus embernek sem!

*

Édes nyárelõ, viruló természet, ujjongó világ, visszavarázsoljátok a múltat egy pillanatra…

Diákmajális? Hát ugye most is vannak fiatalok?… Jázminbokor illata most is összehoz még bolondos gyermekpárokat? Engem összehozott egy másik gyermekkel - néhány kínos éve.

Tombolj fiatalság! Higgy, hódíts, szeress! Minden érzésed szenvedély legyen! Félérzést ne ismerj, a hangulat idegen legyen neked!…

…Mikor már a hangulatok irányítanak: elmúlt az ifjúság. Az ifjúság nem hangulat, hanem élet… Hajh, régen éltem én már. Elfásul a szív lassan-lassan. Cinizmusából egy-egy hangulat, ha kiragadja. Ilyenkor még tán verset is ír: Gabriellához, vagy máshoz… Aztán jön a nagy lohadás, felváltja bitorolt székét a régi unottság…

Tombolj ifjúság! Higgyj, hódíts, szeress!

Szabadság 1900. június 3.

Dyb.