|
Kanadába utazó román
zsidók
Jobbra-balra
a kígyózó sínpártól arany kalásztengert renget a szellõ. Suhintó kaszákkal
munkál a föld népe, a nyár szorgossága izzad a mezõn.
A
vasparipa kiszalad a hegyek közül. Kõszenével kedveskedik a kifáradt tüdõnek.
Megizzadt, párolgó testû kaszások, hajlongó marokszedõ lányok megnyújtózkodnak
egy pillanatra, s utánanéznek a robogó vonatnak.
A
hátulsó koldus-kocsikból kibámul egy nagy sereg ember. Révedezõ, szomorú szemek
tekintenek végig az arató pusztán, hol téli kenyérért izzadnak szalonnával s
száraz kenyérrel fûtött embergépek, s hol kenyeret ad, kínál a tarolásra váró
földhát…
A
vonat elrobog, a kõszénfüst leszáll, a porló, tarlott föld porával egyesül.
Az
elsõ kaszás hajlott derékkal vág bele a ledõlt sûrûségbe, a déli naptól eltikkadt
leányok szuszogva szedik a markot tovább. Egy kévekötõ, elaszott alak
szitkozódva sóhajt föl:
-
Hogy kucsíroznak, vonatoznak az urak, míg a szegény ember a lelkét dolgozza ki!
A
vonaton pedig, ott hátul a koldus-kocsikban, földönfutó, üldözött, hazátlan
emberek szorongnak. Száz hazátlan zsidó család. Nézik a téli kenyérért izzadó
pór embereket. Nézik irigy, bánatos szemekkel.
-
Boldog emberek! Ezek, lám, kapnak földet, melyet verejtékükkel megáztathatnak.
Ezeknek szabad a mindennapi kenyérért dolgozni. Nekünk ehhez nincs jogunk.
Verejtékezõ, munkás nyáron üldözött vadakként kell rohanni az ismeretlenségbe.
A következõ gyomorkorgásra nincsen kenyerünk, a következõ éjszakára nincsen egy
talpalatnyi fejpihentetõ helyünk…
A nagyváradi állomáson egy kis pihenõre
megállt a vonat. A perronra kitódult a bújdosó csapat… És lefolyt a megható
jelenet. A hazátlan, kiüldözött embereknek könny gyûlt a szemükbe. Õket, a
nyomorult, kergetett, üldözött emberlényeket itt, az ismeretlen helyen meleg
szívek, könyörületes karok várták.
A
nagyváradi ortodox és neológ hitközségek irgalmas lelkû vezetõi jöttek ki
elébük.
Az
elsõ, szomorú üdvözlés után megnyíltak az összeszorult szívek. Panasz-szó nem
hangzott, csak siralmas igazság. Üldözték, sanyargatták õket azon a földön, melynek
õk hû, munkás polgárai voltak. Nem volt nyugvásuk azon a földön, melyben
meghalt kedveseik nyugodnak. Áldoztak észt, erõt, munkásságot, vért, s a
viszonzás egy koldusbot, amit a kezükbe nyomtak, s egy útlevél, amivel
elbújdoshattak.
Megdöbbentõ
volt az a kép, amit lefestettek. Mindannyian erõs, intelligens, munkakész
emberek, tanult iparosok, kereskedõk. Olyiknak kezében volt a katonakönyve is. Oláhország így fizeti
ki a katonáit…
Tudják-e,
sejtik-e ezt a kocsiba zsúfolt apróságok. Kis fiúk, leányok oláh nyelven kérik az irgalomkenyeret
édesanyjuktól. A sápadt, álmatlan asszonyok oláh
nyelven beszélnek itt is.
-
Hova mennek - kérdi tõlük Kecskeméti dr. fõrabbi.
-
Kanadába…
Mennek
egy nagy útra. Fillér és kenyér nélkül. Ott pedig várja õket már a nyomor…
Nagyváradtól
Püspökladányig velök utazik a nagyváradi ort. hitközség megbízottja, Jungreisz
is. Kiosztja köztük a száznyolcvan forint
adományt, mit nagyváradi hitsorsosok adtak össze.
Benn
a kocsikban kenyeret majszolnak a mit sem tudó apróságok. Minden szelet kenyér más sütésû: úgy kapták az úton irgalmas
szívû emberektõl…
Felmegyünk
a kocsikba. Kíváncsian néznek reánk a sápadt arcú asszonyok, gyermekek.
Egyik-másik látogató krajcárokat osztogat.
-
Multsám! - Oláhul köszönik meg az
adományt.
Megszólal
a kalauz füttye. Beszáll a kergetett csapat. Könnyes szemmel, hálálkodva
köszönnek a férfiak. Mikor a vonat elindul, kalapokat, zsebkendõket lobogtatva
kiáltják:
-
Éljen Ferencz József, Magyarország királya!…
És
megkapja egy névtelen, könnyet szívó érzés az ember szívét. A szánalomnak,
dühnek keserû egyesülése. Ezeket a derék, munkás embereket kirúgott kutyákként
kergetik ki szülõhazájukból. Kikergeti egy olyan nép, mely õrült hazudozásaival
az emberi jogokról belármázza az egész mûvelt világot. Mely siránkozik
magyarországi testvéreinek rabszolga helyzetén. Mely perfid viselkedésével
megérdemelné a mûvelt, liberális államok leszámoló fellépését. Az európai
kormányok pedig hallgatnak. A huszadik század elején kirugdalt emberek
bolyongják végig családjaikkal együtt hontalanul a világot, s vesznek el
nyomorultul az ismeretlen messzeségben.
A
vonaton pediglen mások is utaztak. Hosszú hajú, tüszõs oláhok. Valahonnan,
alsó-Biharból. Itt élnek közöttünk évszázadok óta, de a mi nyelvünkbõl egy szót sem tanultak meg. Az egyik oláhul inti
társát, ki be akar szállani:
-
Ne ülj oda. Ott zsidók vannak.
Ezekért
a mártírokért hisz bennünket az egész világ barbár zsarnokoknak. Ezekkel
szemben kell védelmezni magunkat milliónyi áldozattal!…
S
ezek az oláhul lármázó tüszõs alakok bámulva néznek a szomszéd kupék ablakaira,
ahonnan jó messzirõl is hangzik a kiáltás:
-
Éljen Ferencz József magyar király! Éljen Magyarország!
Szabadság 1900.
július 4.
A. E.
|