|
Egy
csöndes alkonyatkor, egy órai hûsölés után kiszálltam a Körös habjai közül.
Elálmosított a fürdés, s kivételesen álmodtam is.
Egy
kissé fantasztikus álom volt. Ismeretlen vidéken jártam. A föld kopár volt
körös-körül, s a nap olyan perzselõen sütött, hogy minden élet elfonnyadt.
És
víz nem volt sehol. Jött pedig a pusztára három szegény vándor, akik szörnyen
tikkadtak valának. A nap rátûzött meztelen fejükre, s õk elalélván a földre
estek.
Nagyon
megszántam a szegényeket. Íme azonban két mennyei lény jelent meg. Szólt az
egyik:
-
Ne hagyjuk õket elveszni.
Szól
a másik:
-
Az elsõt nem bánom. Dölyfös és fösvény.
-
Kegyelmezz a másik kettõnek.
-
A második is gonosz. Azért zarándokol most, azért imádkozik, hogy felesége
mihamar meghaljon.
-
És a harmadik?
-
Azt kivezetem innen.
A
harmadik vándor feleszmélt egy percre, maga elõtt ezer lépésre hömpölygõ vizû
folyót látott. Õrjöngve kacagott fel, s elrohant. A másik kettõ pedig tovább
aszalódott eszméletlenül a napon.
Ahogy
nézem tovább: im’ egyszer csak látom, hogy már négyen vannak. Mellettük van
kikötve a két mennyei lény is.
Szól
pedig egy túlvilági hang:
-
Aki pedig akármilyen gonosz élõlénytõl is az üdítõ italt megtagadja, aszalódjék
maga a gyilkos napon!…
A
két vándor pedig fölkele, s hasonlóan miként az elsõ, rohant a folyó felé.
A
mennyei lények pedig sírva sülének meg…
…Remélem,
elég kegyes formában mondtam el a vízvezeték ügyérõl a szerény véleményemet.
*
Egyetlen
vigasztaló van ebben a rettenetes kánikulai melegben. Az ember gondolkozó szerve
kipiheni magát. Olyan szükség van erre most. Egypár szegény agyvelõnek pedig
jobb is, ha végleg elpihen. Az a szegény, bûnéért keservesen bûnhõdött ember is
megpihen most már, kit sírjába tegnap tettek le. Õbenne, szerencsétlen
kiválasztottban tombolta ki magát ennek a kornak kapzsi anyagiassága. Õ eszköz
volt a megbüntetõ fátum kezébe[n]. Követ ne dobjon rá senki. Jól mondta, aki
ravatalánál szót emelt.
„Hiszen
fejünk búbjától lábunk sarkáig csupa hiba vagyunk!”
És
ez így volt már a Talmud idejében évszázadokkal meg évezredekkel ezelõtt,
amikor pedig még nem voltak olyan nagy igényei, olyan kielégíthetetlen vágyai
az embereknek! Amikor a zsidó embernek még dísze, büszkesége volt a vallása, a
nõ pedig egész dicsõségét, minden boldogságát a családban, a gyermekei
nevelésében találta fel. Mennyivel inkább áll tehát ez a mai korban, amikor a
civilizáció meg a haladás szelleme tölti be a levegõt, ahol az igények olyan
túl kényesek lettek, hogy az ember a legjobb akarat, a legnagyobb igyekezet
mellett sem képes eleget tenni sokoldalú kötelezettségének, azoknak a
kötelességeknek, melyeket ez a kívülrõl fényesnek látszó, de belülrõl korhadt,
elõítélettel teli beteg társadalom állít elébe. Csoda-e, ha a legjobb munkás, a
legtehetségesebb ember is leroskadt az óriás terhek alatt és ily nehéz
megpróbáltatások között? Csoda-e, ha a hamis fáklyának égetõ fénye megvakítja,
eltántorítja, tévútra vezeti az emberfiát? Ám a vétkes, de bûnbánó ember
felkiált: „ne csodálkozzatok, hogy én - aki tiszta voltam, most fekete vagyok!”
Nem
énbennem van a hiba: „a nap heve perzselt ilyen feketére!” Ne ítéljetek el, nem
én vagyok oka, ha bûnös is vagyok, saját barátaim vezettek a rosszra, a romlott
társadalomnak hamis fénye idézte rajtam elõ a feketeséget.
E
feketeség immár lemosódott.
*
A
Bachó István tragédiája szintén modern tragédia. Istenvertek a ma gyermekei.
Hit és cél nélkül élnek. Mert az anyagiak megszerzése összerombolja az
idegeiket. Vigasztalást, feledést keresnek még a beteg idegek árán is.
Szegény
Bachó István, neki volt része a vigasztalódásban. Annyit vigasztalódott, hogy
elveszítette az eszét…
Szabadság 1900.
július 8.
|