|
Nagy
öröm, boldog megelégedés és magasba szárnyaló büszkeség tölti el a mi szívünket
akkor, amikor ezeket a sorokat papírra rójuk.
Tizenkilenc
év óta fennálló dalkörünk diadaláról adunk hírt az alábbiakban, arról a fényes,
dicsõséges hangversenyrõl, amit a f. hó 16-dikán Tasnádon rendezett.
És
zengik a mi ajkaink a tasnádi és vidéki közönség dicséretét, s fejünket mélyen
érzett hálával hajtjuk meg az elõtt a páratlanul megnyilatkozott pártfogás
elõtt, amivel Tasnádon a Zilahi Dalkört, ezt az - itthon sok esetben
méltatlanul mellõzött - egyesületet fogadták.
Legyenek
általunk is üdvözölve mindazok, akiknek ebben részük volt, akik sokkal
méltányosabbak voltak, több elismeréssel adóztak azok iránt a fáradhatatlan
emberek iránt, akik sokszor pihenésre szánt idejükbõl fogják el azt a pár órát,
amit a saját és mások gyönyörködtetése céljából a dalmûvészet szolgálatában
töltenek el, s akik éppen ott, ahol leginkább elvárhatnák, saját otthonukban
kénytelenek leggyakrabban a fájó közönnyel megküzdeni.
De
hagyjuk ezt; ne vegyüljön ürömcsepp a mi örömünkbe; ne háborítsa semmi
disszonáns hang a mi ünneplésünket, amivel a tasnádi közönségnek, ezeknek az
igazi mûbarátoknak adózunk. Mert, íme, örvend a mi lelkünk, ajkaink
hálaszózatot zengenek a vármegyénkbeli Érmellék virágzó székhelyéhez, s fejünket
hálatelten hajtjuk meg elõtte.
És
ha el-elhangzik itt alább tudósítónk szájából egy-egy keserû hang, legyen az
neki megbocsátva, annak is van bizonyos
jogosultsága; pedig míg a tasnádi fogadtatásról szólunk, lelkünkben csak
örömet, boldog megelégedést érzünk.
*
Kijöttem
már a latinból, de mintha igy szólana egy latin közmondás: Nemo profeta in
patria sua.
Furább
társadalmi viszonyok sehol sincsenek, mint Zilahon.
Látszólag van egy hatalmas intelligens
osztálya. Látszólag csakis; mert ha tényleg volna, volnának virágzó társadalmi
intézményei, volna magasabb társas élete, volna közvéleménye, sok minden volna,
ami most nincs.
Van aztán egy hatalmasabb lateiner
osztálya, példátlanul széttagolva, szertehúzva. Társas életre, magasabb
szellemi élvezetekre nincs benne semmi hajlandóság, de annál fejlettebb érzéke
van a kisvárosias pletykázáshoz s az indusokat megszégyenítõ kasztrendszerhez.
S hiába minden olyan kísérlet, mely a
széthúzó erõket egy humánus vagy nemes cél érdekében egy pont felé törekszik
irányítani!…
Itt van többek között a dalárda példája.
Olyan testület, melyet minden közönség pártolni, dédelgetni szokott.
Fontos, mint mûvészi; fontos, mint
társadalmi intézmény.
Nekünk pláne, kiknek mûcsarnokunk csak
2000 év múlva lesz, kik jó színészeket három évben egyszer látunk, kiknek
irodalmi körünk nincs, zeneismeretünk a kottán felül nem terjed: nagyon meg
kellene becsülnünk egyedüli mûvészeti intézményünket, törekvõ, derék s jó
vezetés alatt álló dalárdánkat.
Mi az oka ennek az ellenkezõ, rideg viselkedésnek?…
Eddig is céloztam reá; alkalomadtán
megpróbálok beszélni róla, most már elég volt az õszinteség, s tudom, hogy csak
inkognitóm fog megõrizni (ha megõriz?!) a fejbetöréstõl…
Elmondtam pedig mindezt, (el kellett
mondanom) abból az alkalomból, hogy a negligált (? Szerk.) Zilahi Dalkör óriási
sikerrel hangversenyezett Tasnádon.
Tasnádon, ebben az egyszerû, különben
tagadhatatlanul intelligens nagyközségben, mely csak félve meri magát városnak
nevezni. Felejthetetlen nap ez a július 16-dika a tasnádiakra s dalárdánkra is.
Az esteli vonattal érkezõ zilahiakat
impozáns küldöttség várta a pályaudvarnál.
A vendégeket Träger Antal adóhiv. ellenõr
fogadta, lelkes, szép beszéddel.
Somogyi Jenõ fõgimn. tanár válaszolt, s
mondott hálás szavakban köszönetet a szíves fogadásért - a dalkör nevében.
Hosszú kocsisorban, fellobogózott házak
között érkeztek a városba a vendégek, s a hangverseny kezdetéig volt elég
alkalmuk méltányolni a tasnádi szíves vendéglátást, jó konyhát és zamatos
borokat.
8 órakor kezdõdött a hangverseny.
A közönség jó része nem fért be a
„Cserey-szálló” állítólagos nagytermébe, amely a „nagy” jelzõt talán a „Tigris”
terménél is kevesebb joggal viselheti.
Na de azért nagy volt a lelkesedés;
a szomszéd termek is mind tele voltak.
Mikor dalárdánk az emelvényre
lépett, zúgó taps fogadta, mely Huber Szabadságdala után csak fokozódott.
Czikle Valéria k. a. az orz.
színiakadémia növendéke szavalt ezután. Endrõdi Visszavárlak c. költeményét
adta elõ. - Amennyiben szavalatához nagy várakozásokat fûztek, s amennyiben
szavalatával nagy sikert ért el - én is részletesebben beszélek róla. Endrõdit,
a poétát nagyon jól ismerem. Erõs költõi tehetség a legmerészebb fantáziával.
Ez a fantázia követtet el vele óriási botlásokat. Mert vannak idegen, modern
poéták, kiket ha egészben követni, megérteni nem is képes a nagyobb lelki
evolúciókat át nem szenvedett nyárspolgár, de akik mégis fölkeltik a lángész
iránti csodálatot.
Az Endrõdi fantáziája nem ilyen.
Lehetetlen azt követni, lehetetlen
méltányolni, de legkevésbé lehetséges átérezni azt, amibe különben csak a
fantázia segítségével esett bele a poéta; értve a legcsodálatosabb, a
legzavarosabb érzelmeket. - Czikle Valéria követni akarta Endrõdi csapongó
fantáziáját. - Fokonként, számtani sor szerint lett szenvedélyesebb, erõsebb a
hangja, ez a hajlékony, susogásra és kitörésre egyformán alkalmas gyönyörû
hang, de amit a költõ át nem érezhetett - nem tudta átéreztetni velünk a bájos
elõadó mûvészete sem.
Annál nagyobb sikert ért el azután a
negyedik pont cimbalomkettõsének szólóvá degradálása következtében
kárpótlásképpen elõadott szavalatával. Tompa Három daruját adta elõ.
A megtestesült bájt, kedvességet,
természetességet és mûvészetet láttuk itt, ne tûnjék fel tehát egzaltáltnak a
dicséret.
Egyénisége, tehetsége szerintem a
társadalmi színmûvekben fog gyönyörûen érvényesülni, mert a túl-patetikus
részek könnyen sablonossá teszik. - A rendezõség gyönyörû csokorral lepte meg a
kisasszonyt, de - Istenem - mennyivel nagyobb kitüntetés a mûvészi léleknek a
taps, a tetszés, melyben a közönség részesítette!
A dalkör népdalegyveleget adott elõ,
harmadik pontképpen. Zúgó tetszés miatt kénytelenek voltak megismételni.
Valamint meg kellett ismételnie dr.
Hunyady Jánosnak is zajos tetszést nyert, remek cimbalomszólóját. Utána ismét a
dalárda énekelt. Huber Honfidalát adta elõ. Ezt is meg kellett ismételnie.
Hunyadi Béla szavalta ezután
Coppée-nak, ennek az Istentõl kedvelt poétának A kovácssegédek sztrájkja címû
gyönyörû, modern költeményét.
Modern volt az elõadó felfogása is
egészen a - jelmezig.
Szavalata igazi, mûvészi élvezetet
nyújtott a hálás közönségnek.
Újból a dalárda szerzett tapsokat,
megismételve az elõadott darabot - a közönség óhajára. Lelkes volt a hangulat,
s ilyen emelkedett hangulat mellett szavalta el Farkas Sándor, a mi kedves
poétánk, a magyar dal szépségét zengõ remek költeményét.
A költemény szépsége, de meg az a
körülmény, hogy a dalárda hatalmasan bizonyította be a magyar dal páratlan
voltát - nagy és zajos tetszésben részesült.
Indulóval fejezte be aztán a dalkör
a hangversenyt, melynek végén nem akart véget érni a kihívások sora.
A hangverseny eredménye pedig teljes
erkölcsi és anyagi siker. Lekötelezettje ezért a dalárda az egész tasnádvidéki
közönségnek, rendezõ bizottságnak, fõképpen Mihály Károly ügyvédnek, kinek
agilis mûködése a siker érdemébõl oroszlánrészt kér. A hangverseny után benn a
teremben kezdõdött a tánc, ami ugyan kissé bajos és merész vállalat volt az
óriási közönség miatt. - De azért csak járták benn, kint a verandán pedig folyt
a „magnum áldomás”, valósággal „folyt”. A szép, enyhe nyári éjben
fel-felhangzott a dalárda éneke vagy egy-egy lelkes hangú pohárköszöntõ.
Virradtig tartott a muri.
Reggel a dalárda néhány tagja
visszament Zilahra, nagy része azonban a tasnádiak óhajára ott maradt a délelõtti
isteni tiszteleten részt venni.
Beszámolva a dalárda sikerérõl,
egyáltalában nem vagyok abban a hitben, hogy talán ezek után a zilahi közönség
a saját dalárdáját kegyes lesz felfedezni.
Félti az idegeit az esetleges
lelkesedés izgalmaitól, s talán duzzogni fog a bevezetésül elmondott
igazságokért.
Szil 1898. július
24.
Diband.
|