|
A
Zsolnay szobrára alig hisszük, hogy adott még valaki Nagyváradon húsz fillért.
Olvassuk
a kimutatást a gyûjtésrõl, s nagyon elszomorodunk. Nem lesz ebbõl szobor
sohasem.
Igaz,
hogy nagyon szegények vagyunk. Igaz, hogy a szobormánia különben is nagy
nálunk. Igaz, hogy a magyar lapok jóvoltából többet olvastunk a legutolsó
ripacs tenoristáról is, mint Zsolnayról. Ám mégsem értjük ezt a lehetetlen
közönyt. Az utolsó években alig merült fel parádé-ötleteink közt okosabb ennek
a szobornak az ötleténél. - Az ötlet a dunántúliaké, mint ahogy Zsolnay is
inkább az övék volt. A dunántúliak pedig valamivel nyugatabbra esnek, ami
nálunk már jelentõs dolog.
A
Zsolnay szobra gyönyörû szimbóluma volna a mi sokat hánytorgatott haladási
képességünknek.
Az
a szobor becsületet szerezne nekünk. Az a szobor kiengesztelné egy nagy
bûnünket. Azt, hogy mi csak tósztokban vagyunk rettenetes nagy demokraták, no
meg a választásokon. Egyébként pedig igen kicsinylünk holmi iparosokat.
Csodálatos
volt a Zsolnay zsenialitása. Olyan sikeres életet élni a mi földünkön, mint az
övé: mesébe való história.
Ezt
a mesét egy ércszoborral tenni valósággá - óh nagyságos magyarok - mégiscsak
többet érne, mint egy éjszakai „csöndes”…
Szabadság 1900.
augusztus 9.
ae.
|