|
A
budapesti Vámház mellett egy nyafogó pólyásbabára akadtak az éjszakázó
rendõrök. Ezen kezdõdött a Zoltán gyerek regénye.
Evvel
végzõdött a másik regény is. Valami vérszegény némber ostobáskodott és
elbukott. A sablonos regény végén õ összekapott egy kellemetlen kis
elevenséget. Elõvett egy cédulát, ráírta: Zoltán, pontot tett, s vége volt az
ügynek. A peches asszonyszemély pedig ment a gyárba, vagy lehet, hogy nem is
ment sehova, mert mûvelt, jónevelésû úri leány volt. Kellemetlenség mindenkivel
történhetik.
Zoltán
úrfi pedig kegyes jótevõt kapott. Felnevelték, kioktatták. Csináltak belõle
tudós mûkertészt.
Az
aszfalton kezdte az életet, s a rózsák közé jutott - hát ez elég csinos életút.
Zoltán
úr pedig maga is melegházi növény volt. Ideges, sápadt, vérszegény. Nehezen
tett-vett, sok balgaságot összegondolt, s verseket olvasott. Pedig különben
okos gyerek volt, mint az ismeretlen apájú gyermekek egyáltalában.
S
mi lett a Zoltán úr vége?… Megbolondult, azt hiszi, hogy õ a költõk királya…
Hát,
ha valami csodából Zoltán úr visszanyerhetné az egészségesebb eszét, így kéne
neki szólni:
-
Tulajdonképpen a világon én vagyok a legkárosabb ember. Két buta fiatal
jóvoltából kinn találom magam az aszfalton. Senki fia vagyok. A gerincem
gyenge, a vérem kevés. Nem viselnek gondot rám, rákapok a versekre. S mert az
anyám és apám famíliájában valaki rászorult a hideg zuhanyra, hát én is
megbolondulok. Ördög vigye - a káros embert!…
Szabadság 1900.
augusztus 9.
ae.
|