269. HÉTRÕL HÉTRE

Amennyiben e napokban sokszor eszembe jutott egy szegény porladó poéta, aki a világot hangulatnak tartotta, megszállt engemet is valamelyes hangulatféle. Benne van ez tán a levegõben. Mikor a fény bágyadtabb kezd lenni a kiszárított rögön, mikor a színeket behunyt szemmel kezdjük keresgetni, mikor ránk telepszik valami sorvasztó, kéjes gyengeség: mámoro­sak leszünk, s nyafogni szeretnõnk sok hiábavalóságról, úrrá lesz felettünk a gyámoltalanság érzése. Ezt úgy hívják, hogy hangulat. Ezúttal pedig õszi hangulat. Ez a gyengeség nagy erõ. Gyõzedelmeskedõ. Rajtam legalább igen. Pedig magam egy nagyobb gyengeség ostorának hajszolt gebéje lettem: nem veszek észre rajtam kívül senkit.

Élek, járok, imbolygom [!] magamban. S ha elfelejtek köszönni egy-egy városi képviselõ ismerõsömnek, hogy venném észre a nyárt és tavaszt, holott egyiktõl sem várhatom, hogy alkalmilag protegálni fog.

De az õszt észreveszem. Ennek a hangulata felkeres, sorvaszt, pusztító kínos kéjjel tölt el, s az idõ immár õszbe kezd borulni. - Õszül minden, kopnak a színek, gyöngülnek a fölséges rögeszmék. Rátapos csontlábával mindenikre a szörnyûséges igazság: a halál…

*

Post festa… jöttek a hétköznapok. Kellemetlen ötleteikkel, unalmas szenzációikkal, mindennapi orvosságaikkal. Ha az ember nem is vár már semmi érdekest a holnapi naptól - elbámészkodik néha egypár pillanatra. Itt három ember reszket egy igen-igen illuzórius díszû állásért, amott egy ifjú milliomosfi agyondurrantja magát, mert évenként egyszer színes ruhába öltözködött, s mégis belékötözködött egy sörön hízott bugris. Krajcáros lapok kiszínezik, ötkrajcárosok filozófiában eresztik fel õket. Pedig már az ördögnek sem tetszenek az események. Különösen, ha az ember törvényt keres bennük. A szenzációk - óh mélyen tisztelt közönség - nem miértünk történnek. A morálstatisztika kisded játékai mind. Elõre meg vagyon írva, hány szakácsné iszik marólúgot, hány katona durrantja magát agyon fellebbvalóinak brutalitása miatt, hány kiskorú lesz áldozata színpadi hölgyeknek, s hány úr búslakodik, mert megbukik némely választáson - egy év alatt… Hát ilyenek a szenzációk.

*

Még íródnak e sorok, mikor hosszan cseng a telefon, s jön a hír, hogy egy végzett úr meghalt. A kórházban. Egy percre ismét filozófus-kedv száll meg, mire való hajlandóságomért igen megrótt egy Dankó-estén a jogtudományoknak három doktora. Elfojtom ez esztelen kedvet, s csendben duruzsolom a nagy (termetére és nevére Kiss) kontempláló poéta sorait:

Arany könnyelműség él csak igazán,
Sirassam talán?…

Dehogyis sírtam. Ám panaszom van az öreg halott ellen. Hogy lehet egy úrnak mérget inni? Az úr tán pokolban is úr! Vagy mindegy?… Ez az. Legalább a mai s a rendesnél is szokatlanabb szubjektivitással meggyártott krónikámat saját igazságommal fejezhetem be: minden mindegy…

Szabadság 1900. augusztus 26.