278. A CSONTBARLANG

Látogatás a temetőben

Ahogy ott künn ültünk a Mülleráj elõtt, felénk fújt egy novemberies, hideg szél, s összedideregtünk.

Nem vagyunk mi együtt egészséges emberek. Külön-külön sem… Felhajtottuk gallérjainkat. Fázósan, arcrángatóan gondoltunk valamire, s egymásra néztünk. Mi értjük az egymás nézését. Hideg lesz már, õsz, jön a köd, s egyikünk-másikunk bizonyosan köhögni fog… És szól az egyik:

- Menjünk ki a temetõbe!…

Alkonyodott. A gáz kigyúlt már. Az új színház elõtt lámpabokréták égtek. A korzón nevet­gélve jártak szép arcú nõk és egyebek…

Hallgattunk a kocsiban. Csak nagysokára beszélt az egyik. A csontokról szólt, az emberek csontjairól. Bámészkodó koponyákról, renyhe lábszárakról, árvult állkapcákról. És mind borzongtunk a kocsiban.

A másik országba hírtelen elérünk. Még nézegettük a külvárosi házikók kigyúló világát. A házak elõtt polgári nõkkel incselkedének kiöltözött mesterlegények. Ám egy kis háznál, az utolsónál, megnõtt a köd, s megtetszett célunk: a nyitott kapuval váró temetõ…

Az elhagyott utcavégen fiúgyerekek rikoltoztak. A kapunál megálltunk. Bámészkodó kopo­nyák nem néztek reánk. Homályos este, csend és köd volt, s mi hallottuk a megnyugodás kéjes, csendes sóhajtását… Berohantunk…

…Moszatos, pihés bozótág van a gomblyukamba tûzve… Rohantunk mohó indulattal az írtatlan úton. Jobbról és balról ködtõl tompított sötétzöld ciprusok és vastag levelû más bokrok között fehér, barna, fekete kövek. Süppedõ és lesüppedt dombok. Bólingató szomorú fûzfák. És köd…

Maszatos, pihés bozótág van a gomblyukamba tûzve…

- Kié ez a törött oszlop?…

- Az Iványi Ödöné…

Hajadonfõvel, a ködbe bámulva megtámaszkodunk a vasrácsú kerítésbe. Egy óriási tõr látszik ideszegezõdni. A tõr hegye ez a sír. A kõ teteje pedig el van törve… Ez ifjú ember nyugodtan alszik itt.

- Szép helyet kapott - szólt egyszerûen közöttünk a vén cinikus, ki idecsalt bennünket. Hátunk megett megmozdulnak a sötétlõ fák. Ki az? Ki háborgat?…

- Nem Bacsó Kanut - szólt ismét a vén, s hosszú kezével megérintette a csonka kõ barnult reliefét. A homlokánál…

Itt nagyon fájt szegénynek egykoron. Hogy olyan sokat gondolkozott… A homloka, a feje… Eddig nõ most a gaz. A homlokáig csak. Azt nem meri benõni. Egy kiaszott búzavirágtõ elfedi az egyik szemét. Dudva, bozót, gizgaz az egész sír. Ám igen szép helyen van.

Moszatos, pihés bozótág van a gomblyukamban. Az õ sírjáról téptem. Mind tépünk. Végigmentem vele a fényes esti korzón, hadd nézzenek bolondnak…

Nagy, fojtó a köd, itt, e sír körül… Menjünk tovább, rohantunk…

Szép volna itt lakozni. Ez a halott város, szebb, mint ez a mozgó a hátunk megett. Szépek ezen utcák, a halál utcái, és kedvesek ezen lakók. Csendesek és békességesek…

De süppednek a sírok, s szélesednek az utak. Mondatik, hogy e szép temetõbe igen régen vándorolnak már a csendes emberek. Aztán a besüppedt sír felé új sír jön. Egymáson álmodnak az emberek. E titokról azonban csak az élet bölcs málházói, a sírásók tudnak…

Mondatik, hogy e sírásók álmot is zavarnak. Hogy ott fekszik a csendes ember, megmozdul a takaró. Hallik az ásónyikorgás. Jön a vas. Egy perc, és dereka át van vágva a csendes embernek. Derekától fejéig egy új csendes ember nyomódik reá. A lábai megmaradnak szabadon. De ezekkel nem rúghat át - a másik sírba, hol a másik felét nem engedik nyugodtan pihenni.

Mondatik aztán, hogy a sírásó néha kiveti a fehér csontokat, hogy hely csinálódjék az új lakóknak. S a sok fehér csontot összegyûjtik a temetõ csontbarlangjában…

A csontbarlang… Sokáig kerestük… A halott város vége felé van. Kasul jártunk a sárguló gyepen. A szomszédban kukoricásföld van. Zörögtek a száraz nyársforma levelek. Emberek kiáltoztak egymásnak. A kukorica-élet szedõdött a temetõ végén… Keresztül botorkáztunk néhány jeltelen síron. Itt már, hátul, a krajcártalan embereket helyezik el.

- Itt a csontbarlang.

Mély-mély gödör. Felette zsindelytetõ. Volt. Most csak félig van befedve. A zsindelyt elkorhasztotta az idõ, vagy elvitték tüzelni fázó, szegény emberek, vagy lebontották élelmes csontkereskedõk, mivel e gödörben sok a csont…

Bevilágítottunk. Hátunk megett halkan szólt a legfiatalabb s minden filozófiától mentes:

- Jaj, ha lehetne egy koponyát elvinni!…

Ölnyi halomban csontok feküsznek egymáson nagy testvérülésben. Öt emberöltõ itt ismerke­dik. Itt lesz egy múlttá a múlt. Itt hever az élet, mozgás, érzés, tudat, gondolkozás, önérzet, vágy, szenvedély és tudás… Fehérek, porlók a csontok. Valaha velõ forrt mindenikben. Valaha jártak, beszéltek és ölelkeztek. Most fejlesztenek gázokat…

Hogy kulcsolódnak egymásra e fehér csontkarok! Mint ölelik át a vakító fehér lábcsontok a bordatörmelékeket! Hogy bámulnak nagy szemüregeikkel a kíváncsi koponyák!… Nagyon okosaknak látszanak itt is. Legfelülre telepedtek. Mintha kivágynának a tetõ nyílásán. Mintha vissza szeretnének térni…

- Ki megy le egy kötélen?

Halkan válaszol valaki:

- Menjünk innen.

Ahogy elaludt a világosság: sötéten, síron, barna-zöld bokrokon szaladtunk kifelé. A boncolóháznál álltunk meg. Itt már otthon vagyunk. Itt nincsenek bámészkodó koponyák, ölelkezõ lábszárak. Ide hússal burkoltan kerülnek a csontok…

…Nógattuk a kocsist. Gyorsan… gyorsan…

Vissza az unalomba, embert látni, embert gyûlölni, embert bolondítani…

A színház elõtt még égtek a fényes lámpabokréták. Nevetgélve jártak fel s alá a szép nõk és egyebek…

Moszatos, pihés bozótággal a gomblyukamban nézegettem õket, a nõket, a fiatalokat, a szépeket, s lefoszlott róluk elõttem a ruha, de nem a testüket láttam, csak a csontjukat…

Szabadság 1900. szeptember 13.

ae.