|
Írunk
a palafödõrõl ismét, akit tegnap alaposan felpofoztak. Restelljük egy kissé a
dolgot, de a tegnapi pofonok ismét aktuálissá tették a palafödõt, a palafödõket
és más egyéb aszfaltbetyárokat.
Sajnáljuk
a palafödõt, mert õ is csak áldozat. Valamint áldozat minden úgynevezett
aszfaltbetyár, különösen az ilyen fajtájúak.
E
jól vasalt ruhájú lények - palafödõk, biztosítók, kereskedõk, bankhivatalnokok
stb., stb. - alapjában igen szimpátiára méltó emberek - üzleteikben meg otthon.
Künn azonban áldozatul esnek az utcának s az otthon visszafojtani kényszerített
önérzetnek. Kilencven percentje nem is számít abszolute eredményre a kiszemelt
hölgynél, de jólesik a palafödõnek kirúgni egy kissé a polgári hámból, meg
aztán õk - a magyarul demokrata palafödõk - bizonyos arisztokrata ízt éreznek a
nõkultusz ilyenféle fitogtatásában.
De
másképpen is elcsábítottak õk, a naiv és ambiciózus palafödõk. Nem tréfálunk:
áldozatai a nõi aszfaltbetyároknak.
Ne tessék a fõvárosba menni, méltóztassék csak itthon körülnézni. Hajh, hajh,
vannak ám nõi aszfaltbetyárok!…
Mármost,
hogy vegye észre a palafödõ, aki nem otthon, csak a kávéházban és az utcán van
otthon, azokat a finom nüanszokat, amiket egy nem palafödõ könnyen észrevesz
mint különbséget a nõi aszfaltbetyár és a megközelíthetetlennek maradni akaró
úriasszony között.
A
palafödõ tehát áldozat. Az aszfaltbetyárok idioszinkráziában szenvednek.
Szanatórium kellene nekik, nem magyar narkózis…
A
párizsi institutok alapjában véve nem is olyan erkölcstelen intézmények. Ott
diszkréten, megbotránkoztatás és botrányok nélkül folyik le az az aktus, mely
nálunk idestova a gyanús helyek közé sorozza - az utcákat, ahol tartózkodni vagy megjelenni kompromittáló a
tisztességre adó asszonyokra…
Szabadság 1900.
szeptember 16.
ae.
|