|
A nagyváradi pálya egy körbe futó
szántóföld, amelybe állítólag nincs még elszórva az õszi szem. Nem hinné az
elsõ pillanatra senki, hogy erre a pályára valaki ráengedje az ép lábú
paripáját, hanem ha szárnyon repülõ táltos.
Ám a kör alakú szántáson mégis sok
ló nyargal. Nyilván, mert lovasaik tudták, hogy a szántás: pálya és nem õszi
vetés.
De lám, az óvatos gazda ember
másként gondolkozott. A gazdák versenyén történt tegnap. Kiállottak a
parasztlovak.
Elõre lehetett sejteni, melyik
nyargal be legelébb. S így is történt. Egy jó pejkó - ostorhegyes lehet
a polgári életben - úgy otthagyta a többit, mint a pinty.
Késõbb
kiderült, hogy a ló a pályán belül, a gyepen futott. Nem adtak neki díjat.
Kérdezték
a lovast, egy fiatal legényt: miért nem tartotta a lovát a pályán.
Méltatlankodva felelt:
-
Azt hittem, instálom, köles van
belévetve…
*
A
pálya különben megelégedést kelthetett volna az állatvédõ egyesület tagjai közt
is. Elõször, mert a lovak nem nyargalhatták agyon magukat. Aztán meg a szántás
barázdái között meghúzhatták magukat az üldözött nyulak is.
Egy
versenyen azonban kiugrattak rejtekhelyébõl egy tapsifülest. Bosszankodva
tekintgetett szét. Másfél nap óta tanyázott a rögök közt, s most kellett
észrevennie, hogy itt - mennyien vannak…
…Mindez
nem gáncsképpen íródott. Ha valamit gáncsolni szeretnõnk, az az egyforintos
kocsipénz volna, amit ismeretlen okból minden a versenytérre hajtó kocsinak
fizetnie kellett. Bizonyosan azért, hogy legyen egy csöppnyi vigasztalásuk a
gyalogosan kimenõknek.
*
Biharország
és Nagyvárad valóságos szépségkiállítást rendezett a világ legrozogább
tribünjén.
Ennyi
szépséget, varázsost és imponálót, szõkét és barnát, nyílót és pompázót,
szilfidet és molettet sehol sem lehet látni, csak itt minálunk.
És
mind lelkesednek a sportért. Igaz, hogy ezt nem mutatták, de akkor mért jöttek
ki?…
Sajnálom,
hogy toalettfrazeológiám szerfölött hiányos. Valóban szenzációs ruhákról tudnék
beszámolni. Így legfeljebb csak névsort adhatnék… Ez meg veszélyes vállalat. A
verseny egyik napján például nagy ambícióval szerkesztette a névsort egy
ambiciózus reporter. Sorrendet persze nem tartott. Bajos is lenne hölgyek
között az elsõség felett dönteni. De arra vigyázni akart az óvatos reporter,
hogy utolsó senki se legyen.
Mivel
pedig a modern matematika segélyével sem tudott rájönni, hogy kell egy sorban
az utolsó számot elkerülni, a nõi
névsorban legutolsónak egy férfi nevet
tett a kis reporter…
*
Az
úrlovasok közt Tisza István gróf volt a legnépszerûbb.
Mind
a két napon gyõzött.
Talán
õ a világ legflegmatikusabb úrlovasa.
A
legizgatóbb finisben is oly nyugodtan ült a lován, mintha csak valami
obstrukciós képviselõházi ülésrõl volna szó.
Egy
ellenzéki sportférfiú is kénytelen volt bevallani:
-
A Tisza István gróf kezében biztos helyen van a gyeplõ.
Aki
tíz lépésre a bírói páholytól egy fejhosszal be tudja hozni a lovát, úgy hogy
egy arcizma sem rándul meg - annak nem ártana meg húsz obstrukciós kampány sem…
*
A
kolozsvári intendánsnak valóságos udvara volt a turfon.
Bölöny
József - úgy látszik - becsül annyira egy lóversenyt, mint egy színházi
premiert.
Nem
is lehetett ám ott künn vele semmiféle primadonna s egyéb kérdésrõl beszélni.
Egy
fiatal mágnás pedig ezekrõl szeretett volna valamit hallani.
-
Holnap Rip van Winkle megy ugye, kérdezte kíváncsian.
Az
intendáns gondolkozott egy kissé.
-
Alig hiszem. Nem futtat a Geist-istálló.
-
Istálló? Én nem azt értettem, hanem a színházban…
-
Úgy? Azt nem tudom…
*
Tegnap
öt óra körül ugyancsak bámulhattak a Széchenyi tér sétálói.
A
kis kioszk fel volt díszítve. Még nappal volt, s már égtek a tejüveges
kandeláberek. A kioszk fõnöke, a népszerû Kornhauser Henrik járt-kelt parancsot
osztogatva a megfejelt pincérseregnek.
Jóska,
a fõpincér, kire szörnyû arisztokrata allürök ragadtak a kioszkban, büszkén
járt fel s alá.
Õ
ugyanis oda módosította Metternich mondását, hogy az ember a huszárhadnagyon
kezdõdik. Most egy kissé õ is meg volt hatva.
Fél
hatkor kocsirobogás hallatszott. Az elõkelõ fogatok egymásután állottak meg a
promenád elõtt. Nemsokára ragyogóbb képet mutatott a kioszk a versenytéri
tribünnél. Szép asszonyok, leányok, gyõztes úrlovasok, elõkelõségek csinálták
meg a lóversenyek zárszámadását hangos és kedves tere-fere formájában.
Késõbb
pedig, mikor már éjszakát írának, kevésbé népes, de annál hangosabb lett a
kioszk. Durrogtak a pezsgõs palackok. Bizonyosan tószt is volt bõven
mindenkire. Csak a lovakra nem. Pedig ezt a két szép napot nekik köszönhetjük.
Ám az õ osztályrészük mégiscsak a hálátlanság.
Hogy
is mondja egyetlen sportköltõnk:
És mi a vég, a végek
vége
Ha pályáját befutva
A versenyló a harc teréről
Odakerül a sutba?
Erre felelt réges
régen
Baco, a verulámi:
A telivérből apamén lesz,
A félvérből szalámi.
*
E
méla akkorddal búcsúzom én is a nagyváradi sportnapoktól. Azt sem merem
mondani: a viszontlátásra. Egy év olyan messze van, s egy év alatt annyiszor
kell az embernek vegyes felvágottat
vacsorázni.
Ilyen
találkozást pedig még Vendellel sem óhajtok. Pedig azért vesztettem el rajta az
utolsó koronámat, mert a pálya közepén felvágott
és kitört…
Szabadság 1900.
szeptember 25.
Dyb.
|