|
Ahogy
nyargalunk, rohanunk el mind messzebb a múltból: az emlékezni tudást egészen
elfeledjük. Nem értjük, nem akarjuk érteni az élet régebbi erõit, mik valaha
embermilliókat mozgattak. Isteni álmokat kikacagunk, szent tüzeken
csodálkozunk, felséges emlékezéseken megütõdünk. A holnapra sem licitálunk, de
a tegnaphoz éppen nincs közünk. Nem vagyunk elég egészségesek az összefoglaló
gondolatokra. Tudatosan hazudnak a poéták, hogy mítosz lesz a múltból. Nem lesz
mítosz. Minekünk a mesék nem kellenek. Mi analizálunk, tépelõdünk, viaskodunk.
De mindig csak a mán. Történeteket már íróemberek sem írnak. A mi történeteink
reportok, egy fél órára szánvák. Bizony elfeledtük, bizony nem értjük az aradi tizenhármat sem. Ha ünnepet ülünk
értük, magunkat ünnepeljük s a mát. A nagyhangú hírlapokban sincs egy
õszinte szó. Robot, robot, keserves robot. Hiába tagadnók, így van. Meg fog
bennünket vetni egy eljövendõ kor, mert nincs igazunk, ha ámítjuk is evvel
magunkat. Az emberiség halad, és haladnia kell. S ami szép, dicsõ van az
emberiség történetében, azt mind a szentséges õrület, a mámoros láz teremtette.
Nem a mienkféle vegetáló önzés. Nem bizony…
*
Mi
a máért élünk. Aki megérti s kihasználja ezt a bûnt: igen elõre juthat. Soha
még a siker olyan szent nem volt, mint most. Ezt is tagadjuk. Persze hiába. De
meg nem is tagadjuk. A levegõt is elárasztotta ez a bûn. Megmételyezte a
leglágyabb, legalaktalanabb lelkeket is. Meg az ifjakat, kik õrizõi,
baktériumtelepei voltak a legszebb betegségnek, a lelkesedésnek.
Az egyetemi ifjúság néppártisága
egyszerûen megérthetõ. Ez antiszemita ifjak szeretik magukat. Felmondták a
baktériumtelep szerepét. Õk bizony nem lelkesednek. Õk érvényesülni akarnak
mindenáron, s élni a kor parancsa szerint. Legyen nyugodt a tisztelt közönség,
ha a jövõ a radikalizmusé volna, lennének õk szívesen radikálisok is…
*
Nem
érdekes, csak tanulságos, hogy a klerikális
érdekek nagyváradi lapja máról holnapra lett nyíltan néppártivá és
antiszemitává. Mikor megindult, óvatosságra intették, s joggal. S ha most
eldobta az óvatosságot, azt jelenti, hogy szerkesztõi szerint ma már nincs
szükség az óvatosságra… Hát eddig sem volt szükség. Mi azt kívánjuk, hogy
ellenségeink az arcukat mutassák. A kis nagyváradi néppárti hadakozótól nem
félünk. Éppen azért, mert megmutatja a fegyvereit. Klasszikus hasonlattal: Don Quijotétól nem félünk. Ám õk inkább
a Szultán Rettenetes basái. Igen
mulatságosak. Kár, hogy az operettet hamar megunja az ember…
*
A
settenkedõ ellenféltõl lehet tartani. Vannak a közvéleménynek olyan kedves
orgánumai, amelyek mimóza érzékenységgel bírnak. Rájuk fúj egy hecckáplán:
rögtön feketék. Egy kálvinista elõfizetõ le akar mondani: protestáns barátok.
Sok a zsidó hirdetõ: lelkes liberálisok. Ha akarom, vemhes, ha akarom, nem
vemhes. - Ezekkel már bajos elbánni. Mert ezek óvatosak. Olyanok, amilyenek
akarnak. Egy vigasztaló van e kis mimózákkal szemben. Hogy senki sem hisz
nekik.
*
Hát
itt vannak a színészek. Jóízlésû
emberek, mert türelmesen várják, míg sor kerül rájuk. Mintha itt sem lennének,
egész helyesen elvonultak.
Így
van ez jól. A színészé a színpad. Eladták neki céljaikat, magukat, idegeiket.
Nekik
az az igazi világ. A „társas lény” színészrõl azt tartjuk, hogy lehet ügyes
ember, de mûvész nem. Nem szeretjük, de megbecsüljük azt a színészt, ki azt
tartja magáról, hogy õ lehet arisztokrata. Aki úgy beszél más emberfiáról: közönségbeli. Helyes ez. A színész
tartsa magát a színpadhoz, s ne lássa meg sem ott, sem másutt a közönséget. A
színésznõ éppen ne. Az a színésznõ, amely már-már típussá lesz a magyar
színpadon, nem mûvésznõ. Egy hölgy csak, kinek hasznos a színpad…
Szabadság 1900.
október 7.
|