Zagyva,
eszeveszett a fórum népe, terhes a felleg, nehéz a levegõ, egymással szemben
féket vesztett csapatok: midõn Nagyvárad
város felgyújtja a tüzet új oltárán, mikor az eszmék szent templomában
felhangzik az elsõ prédikáció…
Mikor
a fórum háborog: elszabadul minden vétkezõ indulat. Az egyenetlenség ördöge
végigszáguld seregével a méltóságosan nyújtózkodó városokon, de nem kerüli el
a verõfényes, csendes tanyákat sem. Ösztökél és uszít…
Fáj
nekünk - önzõk vagyunk talán -, hogy a mi ünnepünk nem lehetett nagyobb korok,
csendesebb emberek ünnepévé.
Fáj
nekünk, hogy utolsóig sajtolt véráldozatunkkal nem értethetjük most meg
áldozatunk nemességét. Fáj nekünk, hogy ünnepünkkel - ne szépítsük - magunkra
maradtunk…
Mert
a mi ünnepünk nem helyi ünnep. Tartalmasabb, jelentõsebb a ma minden eseményénél. Emberségesebb idõkben áthatna minden
magyarul beszélõt… Hiszen itt, a mi
falaink közt bontogatta szárnyait a magyar géniusz. A mi apáink lelkesedése
adott lendületet neki repülni. S ha berzenkedõ, önhitt krónikások elgethesedett
budapesti színházaikban hangulatot keresnek: nekünk köszönhetik!
De
nem csak ez fáj… A kibontott szárnyak hogy összetörtek azóta!… Mi azt hittük,
hogy suhogásuk jobb jövõ zenéje. Nemesítést, emelkedést, szent visszahatást
vártunk… S édesapáink lelkesedésébõl szörnyû eltompulás, a szárnyakból piszkos
kezekben hazug tollak, az ideálból pocsolya lett… Ott mászkálnak benne
hahotaszó mellett a régi lelkesek lélektelen epigonjai. Jó étvágyat, sok
pocsolyát! De jól tettük, hogy száz évig vártunk!…
Száz
év óta messzi, filozófus nézõk voltunk. A nagy szellemi tõkék üzérek, száraz
szemû, piszkos tenyerû emberek kezébe kerülnek mindig. A lángeszû koplal, a
kalmár lakomázik. Amit száz év elõtt mi adtunk, elfecsérelték a kufárok.
Ne
vádoljunk senkit. Hiszen ünnepelünk. Ünnepelünk magunk, magunkban. Ünnepeljük a
száz év elõttieket. S ünnepeljük a
jövõt!…
Nem
értenek meg bennünket, tudjuk. Nem értik meg ünnepünkben a fájdalmat. Hogy
értenék meg hát az örömet?…
Száz
esztendõ vágya, buzdulása, akarata ünnepel. Száz esztendõ dekadenciája, eszmefecsérlése,
szegénysége gyászol…
Javakban
gazdagabb helyeknek oltára régi. A mi
áldozatainkat égették fel rajta. Felégették - az utolsó atomig…
Mi hálásak vagyunk a sors
mostohaságáért. Mi megmaradtunk a
régi ideálok mellett. Mi csak a
szárnyakra emlékezünk, a repülõ, a szállva szálló szárnyakra…
Eljönnek
hozzánk vendégeink is, és nem fognak megérteni bennünket… Nem fogják megérteni
a mi egyesítõ ünneplésünket…
Hogy
is értenék meg?… A száz esztendõ elkoptatta a nálunk bontott szárnyakat. Õk már
csak a pocsolyákat látták. Mit tudják õk, hogy a mi oltárunk füstje az ég felé szállt!…
…És
úgy legyen!… Mi ott fogjuk folytatni, ahol az oltár volt. Szigligeti háza nem lesz a ledérség, nem lesz a kufárok otthona.
Eszmék, igazságok háza lesz. Mert száz év óta ezt akartuk.
Ha
a fórum zagyva népét lehetetlen indulatok nem zavarnák, a mi ünnepünk az egész magyarság ünnepe volna. Ha új
nemzedéket nem nevelt volna a dekadencia, megértenék tán a mi ünnepünk
lelkesedését…
…Így
talán magunkban ünnepelünk. Ünnepelünk büszkén és reménnyel. Mert kigyúl a tûz
a mi új oltárunkon, és tudjuk, hogy áldozatunk kedves lesz az eszmék
Eszméjének!…
Fogadja
áldozatunk kedvesen. Ami száz év elõtt volt a mi szent lelkesedésünk, rozoga
deszkapadja a magyar és becsületes ideálimádásnak, legyen az a Szigligeti
díszes, büszke háza is.
Zajongjon
a fórum, mardossák egymást a zagyva tömegek. Mi e szent, ünnepi entuziázmusban új oltárunk tisztító lángjától a szent tûzimádás életre kelését várjuk.
E
hitben, ez imádságban gyújtsátok fel a tüzet az új oltáron! Gyújtsátok fel,
hadd száradjon a pocsolya!…
Szabadság 1900. október
14.
|