Szigligeti
háza, díszes fényû új oltára a magyar kultúrának, ma megnyitotta kapuit az
ujjongva áldozóknak. Régi vágyak, régi küzdelmek áhítva várt perce volt a perc,
melyben felgördült a nagyváradi állandó színház szûz függönye. A perc, melyben
felcsendült az elsõ szózat: lelkes poéma, ihletett ajkakról.
Egész
napunk a lelkesedõ, triumfáló öröm napja volt. Nem hasonló az obligát
ünnepnapokhoz. Minden mozzanatán egységes, hatalmas, õszinte örömérzés
ragyogott át: formákat áttörõ, hideg programokat nem respektáló, felemelõen
erõs és nemes.
Csak
az tudja megérteni a mi nagy büszkeségünket, örömünket, aki átélte a lankasztó,
szakadatlan küzdelem nagyságát. Az tudja csak megérteni: milyen áldozatra volt
szükség ennyi meleg szív, nemes érzés, lelkesedés mellett!…
A
régi vágy, íme, teljesült. Könny és taps fogadta a nagyváradi színház elsõ,
örök emlékû eseményét. Az áldozók, a díszes, az ünneplõ közönség áhítattal
mondta el az elsõ áldozás imáját:
Teremtsünk mi is egy
nagy korszakot,
Az ideálnak, mi küzdő hazánknak!…
Magyarok Istene, úgy áldd meg ezt a házat!…
Úgy
áldd meg, úgy áldd meg! Az utolsó kalapácsütések visszacsengését mintha
hallanók még, amint kíséri az ájtatos imát.
Annyi
küzdés, vágy, reménység tanyája, légy méltó Szigligetihez, ehhez a mi
halhatatlan nagyunkhoz. Falaid közé ne férkõzzék az eszmegúnyolás, a ledérség
ocsmány, bûzös levegõje. Maradj az ideálok csarnoka örökké!
S
most, midõn a kitárt ajtók hosszú esték során várják, fogadják be a lelkesülõk
seregét: még egyszer adassék dicséret a nemes küzdõknek, akik a fényes új
csarnokot legtöbb büszkeséggel nézhetik.
Mûvök
létesült, s ennél nagyobb jutalmuk nem lehet. Neveikhez lesz kötve örökké a
nagyváradi színmûvészet története.
A
mai ünnep emlékezések-, küzdelmek-, sikerek- és reményekbõl fogant szent
lelkesedése vegye körül mindig Szigligeti házát!
Szabadság 1900.
október 16.
|