|
Egy
elmaradt tósztról fog szólni az írás. Aki írja, újságíró ember, de most nem akar annak látszani. Ezért jött
ide: a közönség panaszló rovatába.
Egy
elmaradt tósztról szólók én hát. Nem
mondták el e tósztot a tegnapi banketten. Nem mondták el, mert nem akarták elmondani, vagy
elfelejtették. Mert elmondani lett volna rája ok.
Tegnap
tudvalevõleg áldomást tartottunk egy nagy munka után. Nagy pohárból ittunk,
fényesen mulattunk. A vendégeink meg fogják emlegetni - tudom. És mondottunk
áldomásokat. Köszöntöttük a nagy mû nagy munkásait. Megérdemelték. Köszöntöttük
a nagy mû kis munkásait. Megérdemelték. Áldassék, ki a pénzünkért
haszonpercentet húzni kegyes volt.
Áldassék
mindenki, aki áldomásozik. A magyar bankettek a magyar hibák orgiái, de mégis
kedvesek. Mért ne legyen boldog, aki szót kap, s miért ne legyen boldog, aki
dicséretet?
Elmondtam
én már máskor, más helyütt, hogy mi nem ünnepet ünnepelünk soha, csak
tiszteletre méltó magunkat.
Így
volt, így van. A tegnapi színházi
bankett is avval kezdõdött, hogy elfeledték meghívni - a színészeket. Elintézték, helyrehozták, Jól van, térjünk a tárgyra.
Régi
újságíró nem vagyok. Õszintén szólva: nem is nagyon szeretem a magam fajtáját.
Engem közéjük a lelkem hozott ugyan, de nem is közéjük, csak ide. Ismerem hibáikat, gyengéiket.
Egyénileg
alig néhányat tudok tûrni köztük. De hitem és tudásom, hogy hasznosabb,
nemesebb és kisebb igényû fajtája nincs a társadalomnak az újságírónál.
Nem
kívánom, hogy ezt még más is vallja. Az effélékben is végletekig toleráns
vagyok. De azt elvárom, hogy intelligens, szemüvegetlen ember lássa meg, ami
látnivaló, s ami a szeme elõtt van!…
A
nagyváradi állandó színház eszméjét újságírókezek varázsolták anyaggá. Õk
lelkesítettek, õk emlékeztettek, õk propagáltak fáradtság és szünet nélkül.
Hiszen
tudjuk, hogy mindennek rugója az emberi önzés legmegbocsáthatóbb hibája: a hiúság. Ebbõl a hibából hányszor
csinál az újságíró erényt! Hányszor sarkallta akcióra általa az energiát!… Ha a
nagyváradi sajtó elejti a színház eszméjét, ma nincsen színházunk, tisztelt uraim… (Ezt se várom, hogy mások is
vallják…)
S
az a bizonyos tószt - a kõmívesek és gombkötõk után legalább - mégis elmaradt!…
Fiatal
újságíró vagyok. Ebben a kérdésben pláne érdekelt sem. Az érdemesebbeknek
hagyhattam volna a szólást. De féltem, hogy így végképp elmarad. Én - aki a
fajtámat ismerem, és nem szeretem - magamra zúdíthatom a befolyásosak haragját.
Õk talán nem tennék meg.
Meddig
leszek még nagyváradi, nem tudom. Utam talán nemsokára visz. És mégis nagy
jövõre merek ígérni:
Mi
- uraim - megmaradunk a régieknek. Leszünk az eszmék kovászának élesztõje.
Diadalra juttatunk ezután is fényes terveket. Küzdünk a haladásért, a köz javáért. Miért? Mert mi már csak
ilyenek vagyunk, és hogy az urak - bankettezhessenek.
Szabadság 1900.
október 17.
ae.
|