|
- Hogy gyógyíthatjuk
a tanárhiányt -
Még
ez év augusztusában emlékeztünk meg egy érettségit tett jeles fiatalember
levelérõl, melyben keservesen panaszkodott, hogy mindjárt az elsõ
életbelépésnél tapasztalnia kell, hogy protekció nélkül senki sem boldogulhat.
Pedig
õ csak filozopter akart lenni. Érettségi bizonyítványa csupa jeles. De õ nagyon
szegény fiú. Folyamodott a budapesti Eötvös Kollégiumba. Nem vették fel, ha
mégolyan jeles ember is. Nem volt protekciója.
A
fiatalember Kolozsvárra került filozopternek. Némi kedvezménnyel felvették a
református teológusok internátusába. De õ ezt a fizetséget sem tudja leróni.
Nem képes keresethez jutni. Mert filozopter, s mert ott sincs protekciója. A
kolozsvári Újsághoz fordult most. Panaszos levelét mi is leközöljük, hátha lesz
valami eredménye. A szomorú levél így hangzik:
„A
bölcsészkari hallgatóknak - kik az egyetemi polgárság kasztjában a páriákat
képviselik - népszerû s kicsinyelõ neve: a filozopter.
Az
olvasók egy jó részének szánakozó mosoly jelenik meg ajkán, s bizonnyal
olvasatlanul hagyja e cikket. Az érzékeny szívû bakfisok (ami különben a
legnagyobb bajunk legyen) legalább egyértelemmel fognak így cselekedni. És
méltán!
Egész
más volna, ha a jogászokról, azokról a fess fiúkról volna szó! De kérem,
filozopterekrõl. Nem nevetséges-é?
Hát
bocsánat, nagyrabecsült hölgyeim és uraim, hogy ez alkalommal az én fajomról
szólok. Mert meg kell vallanom, hogy én is az vagyok.
Erre
a pályára ugyanis tudvalevõleg - többnyire csak szegény és szorgalmas emberek
szoktak jönni, mert legkönnyebben kaphatnak tanítványt, segélyeket - ha
érdemesek reá.
Ezen
hitemben megrendített ugyanaz a körülmény is már, hogy az Eötvös Kollegiumból -
protekció hiányában - színjeles érettségim mellett is visszavertek, de annál
nagyobb bizalommal voltam a tanítvány-kapásban itt, Kolozsváron, hová a
gimnáziális évek alatt tanításból megtakarított kis összegben bízva lejöttem.
Úgy
gondolkoztam, hogy Kolozsváron van vagy 1000 középiskolai s 2-3 ezer elemi
iskolai tanuló. Ezek közül majd csak akad nekem is privát tanítványom.
S
mit tapasztaltam? Ha kat. iskoláknál kopogtattam, azt felelték: tanítványt nem
adhatnak, mert „kálomista” vagyok; az unitáriusoknál azzal utasítottak vissza,
hogy nem vagyok unitárius: saját felekezetemnél a bentlakók kapnak csak
tanítványt.
Azután
próbáltam magánúton jutni tanítványhoz. Olyanféleképpen utasítottak vissza,
hogy mi, tanárjelöltek társadalmi (értsd: a divat) tekintetében kifogás alá
esünk, s el vagyunk maradva.
Hiszen,
kérem, tudom én azt, hogy mi a fokozott szempontból (divat) kifogás alá esünk,
igen nagy kifogás alá. Azt is tudom, hogy mi csak tanításra vagyunk képesek, de
már a szellemesen sziporkázó társalgót vagy mulattatót nem adhatjuk. De ennek
sem mi vagyunk az okai.
Oka
a nyomor s az élet, mellyel - különben is sok munkát kívánó pályánkon -
legtöbbünknek küzdenünk kell.
S
így aztán arra a szomorú, de tényleges tapasztalatra jutottam, hogy mi
tanárjelöltek még a tanítványok elnyerésében is prostituálva vagyunk hallgató
kollégáinktól! „Risum teneatis?…”
Próbáltak
ezen már karunk tanárai is változtatni: de hiába, mert a társadalom
közönyösségén és ferde nézetén minden iparkodásunk megtörött.
Azt
hiszem, hogy senki sem fogja szavaimat félre-, illetve osztálygyûlölségre
magyarázni.
Sem
irigy, sem gyûlölködõvé nem tudott tenni még a nyomor.
Nem
az bánt engem, hogy többnyire jogászok jutnak tanítványhoz: hiszen szegény
ember azok között is van, hanem az, hogy olyanok is jutnak, kik a kapott
összeggel csak a kávéházakban költenek többet el, míg mi olyan helyzetben
vagyunk többen, hogy minden kereset híján abba vagyunk kénytelenek hagyni
tanulásunkat.
Ellenben
a lapok vezércikkei s a miniszterek expozéi továbbra is panaszkodni fognak a
tanárhiány miatt, s nem tudják okát adni annak, hogy az újabb nemzedék annyira
távol tartja magát e pályától, „melyen pedig igen könnyen érhetnének célt”.
Hogy
pedig ilyen helyzetben vagyok, annak õseim könnyelmûsége az oka. Ha õk egy
kicsit takarékosabbak lettek volna, most én is magas cipõsarkam, gumi köpenyem
s makaróni nadrágom révén rég tanítványokhoz jutok, hogy azzal is többet
áldozhassak vala a hazai kávéházi és vendéglõs ipar fellendítésére…
Így
azonban vagy haza kell mennem az õsi vármegyémbe diurnistának (ehhez ti.
protekció nem okvetlen kell), vagy egy hirdetést kell közzétennem a lapokban,
hogy „Egy tanárjelölt elõkelõ házakhoz ajánlkozik komornyiknak vagy bármely
megfelelõ alkalmazottnak. Egyedüli kívánsága, hogy az elõadásokra is
eljárhasson.
Kolozsvár,
okt. 31.
Ady
Lajos”
Így
hangzik a filozopter levele, mely gyönyörû harmóniában van ugye a közoktatásügy
érdekében elhangzó nemes, nagy beszédekkel? Mindenesetre ezt a levelet dugják
el a tanár urak tanítványaik elõl, mert aligha lesz kedve egynek is
bizonyítványra törekedni.
Szabadság 1900.
november 1.
|