|
Ködös,
borongó õsz napján, ma ünnepet ült az Istent keresõ szabad emberi lélek.
Ködös
ez az õsz. Mintha ránk nehezedett volna négyszáz esztendõknek minden borongása.
Sötétlik, fellegzik. Az égen szomorú ború. Nehéz, kísérteti a levegõ. Azt
mondják, hogy az emberi lelket megkísértik ismét alvilági árnyak. Sokan a
gályarabok énekét is hallják. Arbues is szitkozódik valahol mélyen - így
beszélik… Én látom a ködöt, s gyenge szemmel is átszegezem. Hallani azonban még
mindig csak a diadalmas himnuszt hallom. „Erõs várunk nékünk az Isten!…”
És
hallom azért, mert én újra bízom az emberi lélek rendeltetésében. Mert engem
szívóssá, erõssé tett ez a köd.
Mondani
fogják, hogy a vallás fanatikusa vagyok. Pedig engem csak véletlenül
környékeztek világosult lelkek. Én a reformációban nem új vallások összeütését,
hanem az emberi lélek diadalát látom!
Hogy
ez az ünnep csendes, kicsi volt, annak a terjedõ köd az oka. Így van, így van.
De hogy ezt az ünnepet mégis megülték, ez a világosság ködbe-boríthatatlan
dicsõsége. Így van, így van!… És így fog lenni örökké! …
Ködös,
borongós õsz napján, ma, nem egy vallás hívei ünnepeltek. A mai ünnep mindannyiunké
volt, kiket rettenteni akarnak a ködben gomolygó árnyak…
Nem
félünk, mert az emberi lélek, az ember,
lenyûgözhetetlen, és énekeljük:
Erõs
várunk nékünk az Isten!…
Szabadság 1900.
november 1.
ae.
|