|
A
szegény Matyi igaz, nagy bohém szíve sem bírta tovább. Ráömlött valami
szörnyûséges undor, s a szegény Matyi revolvert ragadott, agyonlõtte magát. Ma
estefelé történt Aradon. Ez a nagyszívû, bohém fiú nem akart tragédiát
csinálni. Egy pillanatja volt, amelyben nagyon meg találta töprengeni az õ
életét s a világot. Nagyon meg találta érezni, hogy õ semmiképpen sem illik
ide, ebbe a világba. Egy darab papírra odaírta:
Nem vádolok senkit. Potyából nem lehet élni.
Matyi.
Igen.
Nem lehet potyából élni. Különösen annak, aki annyit tudott adni a világnak,
mint Matyi adott.
Nem
mondjuk Isten kegyelmébõl való mûvésznek. Isten verése volt az õ meleg, nagy
szíve s az a csodálatos zsenialitás, mely õt talán a legnagyobb magyar
színésszé tette.
Mindenki
siratja. Aradon - mint nekünk telefonálják - a Nyilassy esetérõl beszél
mindenki. Ma írta alá a szerzõdését, amely Leszkayhoz kötötte le. Az õ szokott
aranyos kedélyével beszélt Leszkayhoz.
-
Hívnak ide is, oda is. De nem megyek én máshova. Jobb nekem itt, mint akárhol
másutt.
Hazament
az Orczy utca 2. sz. lakására. Háziasszonyától teát kért. Ekkor szakadt meg az
õ nagy szívében az a kis húr, ami az ilyen szívû embereket a világhoz köti. Nem
lamentált. Könnyen beszélt.
-
Ejh, nyomorúságos az egész élet. Legjobb lesz, ha fõbe lövöm magam.
-
Nem hitték, megtette. Mikor az orvos jött, már az utolsót hörögte.
Tovább
már nem tudott alkudni evvel a durva világgal.
Megunta
az alakoskodást.
Vasárnap
temetik. Temetésére Nagyváradról is sokan mennek.
Az
õ Leszkayja fogja eltemettetni.
Nagy
szíve elpihent, megbékült, megnyugodott.
Emléke
örök lesz. Mi, epigonjai az élettel való nehéz alkudozásokban, mindig
emlékezünk egy emberre, aki végigbolondoskodta volna az életet, ha bírta volna.
De
még õ sem bírta!… Álmodjon, pihenjen békén a legzseniálisabb mûvészlélek.
Porladjon csendesen el az a nagy bohém szív!…
Szabadság 1900.
november 17.
|