317. HÉTRÕL HÉTRE

Mikor tegnap éjjel az aradi telefon a nagy, bohém színészfiú esetét leadta, négyen ültünk a hosszú asztal mellett, a kávéházban, amelynek a levegõjét csak olyan viharállott tüdõk tudják élvezni hajnal feléig, mint a mienk. Olyan szorongatásfélét éreztünk különben már az egész éjszakán.

- Szûkölés ez. Valami nagy ütést kapunk valamerrõl - vélte az egyik.

Hogy aztán a hír jött, mintha megkönnyültünk volna. Olyan önzõk vagyunk mi, emberkék. A más sötétsége kiderûsíti a mi arcunkat. Aki a legidõsebb volt közöttünk, szólalt meg elõször:

- Hajh, hajh. Szörnyûséges nézni. Harmincéves alig múltam, s egy isteni generáció veszett ki mellõlem. Reviczky Gyula, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Hrabovszky Lajos, Fóris Pista, Nyilassy Matyi és még egy egész csapat…

…És én gondolkodtam rajta: miért halt ki ez a dicsõ gárda? Miért élt boldogtalanul? Miért élõhalott, aki még itt maradt? … Valamennyit az ereje tette boldogtalanná. A mai magyar társadalom összetör minden erõs egyéniséget.

Nádszálderék, nem önálló fej. A mi forrongó, zavaros viszonyaink közt megbecsülhetetlen adomány.

Persze ezt hiába is magyarázták volna szegényeknek!…

*

A nagyváradi színtársulat mégiscsak kezd gyökeret verni. Onnan sejtjük, hogy már sok szó esik színházról és színészekrõl. És ami fontos: pro és contra.

Az azonban bizonyos, hogy az állandó színházat sokára szokjuk meg. Ez a szokatlanság megtetszik mindenütt.

A publikum a fabódé nyárias hangulatából egész csomót áthozott a kõszínházba.

Elõször is jéghideg, mintha még mindig tikkasztó júliusi esték ellen kéne védekezni. Beszélhetünk, beszélünk is sok kellemetlent az elõadásokról. De az már mégiscsak érthetetlen, hogy az új színházban egészséges taps még nem is volt. Ha készülõdnék, olyan pisszegés fojtja el, amilyent legfentebb [!] atléták birokversenyén érthetnénk meg.

Aztán nem szokta meg még egymást a közönség. A legkedvesebb ismerõsünk is idegennek tetszik elõttünk a színház villamos fényében. Az emeleti díszes társalgók siralmasan üresek, árvák.

Pedig egy-egy negyedórás szüneten olyan szocietás szórakozhatnék itt, melyet meg­irigyelhetne a legelõkelõbb szalon is…

Ám máskülönben kissé túlozunk is. Már hódítást tesz a színészláz. Szûts Dezsõ színházi lapja szépségversenyt hirdet, mely már három nagy pártot teremtett. Az egyik Lányi Editre esküszik. A másik tûzbe menne a babaarcú titkárnéért, Kovács Mariskáért. A harmadik párt pedig Egyed Lenke, a legszebb szemû kóristáné elsõségéért küzd. Természetes, hogy nincs olyan színésznõ, akinek pártja ne volna.

*

A cárt megmérgezték - ez a legszenzációsabb, de kérdõjeles hír.

Igaz-e vagy nem: bajos még most kisütni. Abban a nagy hideg világban, ahol millió és millió vegetáló muzsik közül egekig érõ fényes elme világol ki, nagy-nagy köd és nagy hidegség van.

A pekingi iszonyságokról hamarabb értesülhet a pletykanépû Nyugat, mint arról, ami a nagy, ködös, szláv világban folyik.

De bármi is történik, cárgyilkosság vagy lengyelsanyargatás, Puskin-ünnep vagy nihilista vérfürdõ, Tolsztojnak egy könyve jelen meg, vagy örökre, hírtelen eltûnik egy-egy fényes de zabolátlan zseni, mindenképpen megdöbbentõ ennek a rejtelmes, nagy, ködös országnak õsereje.

Ha eloszlik ott egyszer [a köd], s ez az õserõ megindul: mi lesz belõlünk, szibarita nyugatiakból?…

Szabadság 1900. november 18.