|
A
Katonák nagy sikere, zseniális írójának tüntetõ ünneplése fényes, feledhetetlen
esemény nekünk.
Semmisem
lehetne nagyobb dicséret a nagyváradi közönségre, mint az érdeklõdés, elõkelõ
ízlés, amit irodalmi és mûvészi dolgok iránt állandóan tanúsít.
Ha
csak percentjeit látnók ennek az intelligenciának s áldozatkészségnek a magyar
társadalom más köreiben!…
Mikor
a képzõmûvészetek népszerûsítése érdekében országos akció indult meg,
gondolkoztunk rajta, kicsi és nagyobb íróemberek, hogy miként lehetne ezt az
irodalomnál is megcsinálni.
Mert
biz’ úgy van: a magyar író sorsa ötven év óta mit sem változott. Ha a lapok és
az író-temperamentumot megtûrõ néhány kegyelem-állás nem volna, bizony a
pellagra többet pusztítana a magyar írókból, mint a Zsibó-vidéki oláhok közül.
Hogy
s mint lehetne ezen segíteni: arról állandó és állandó is lesz még a vita
sokáig.
Egyelõre
csak ott tartunk, hogy ujjongva írunk minden magyar, igazi íróember sikerérõl.
Hátha tán így lassanként rászoktatjuk a publikumot az írói érdemek elismerésére
s az olyanféle sikerek megcsinálására, mint amilyen a Thury Zoltáné volt…
*
Érdekes,
hogy úgy mondják: befelé élõ ember a
Katonák írója. Beszélni sem igen szeret. Éppenséggel nem közlékeny természetû.
Az
igazságaival is ilyen. Nehezen mondja el, csak megírni szokta õket.
A
tiszteletére rendezett banketten mondta ezt a fényes igazságot:
-
Higgyék el, kérem, magyar színdarabot írni nagy
luxus…
Másnap,
este körül, utazott. Ködös õszi délután volt. Ketten kísértük ki a vonathoz.
Volt idõnk. A homályos étterembõl kibámulva az õszi ködbe sokáig beszéltünk.
Olyan intim, házi dolgokról, ami[k]nek a refrénje szegénység, küzdés, lankadás…
Akkor
mondta:
-
Tegnap nem mondtam el a teljes igazságot. Magyarul írni egyáltalában nagy
luxus…
*
De
annál szebb halott írónak lenni. Minél régebben halt meg, annál jobban
lelkesedünk érte.
Elõ
nem fizetnénk egy magyar író könyvére, de tudunk ezreket áldozni a halottakért.
Nem szeretnõk, ha ezt félreértenék. Nem a Vörösmarty-ünneprõl van szó. Abban
lelkes, tiszta örömmel veszünk részt. Csak egy rejtélyes, speciális magyar
betegségre, az élõ írók meg nem becsülésére akartunk ismét rámutatni.
Hogy
a könyvnek nincsen becsülete, ez már csak tünete ennek a betegségnek.
Akit
pedig ez elszomorít, vigasztalódjék Vörösmartyval:
Mi dolgunk a
világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
*
Az
idõ még inkább õszies, mint decemberi. Már azonban téli az élet. Felolvasó
estéket rendeznek a külvárosi kaszinók, és elsõ matinéjét tartja a Szigligeti
Társaság. Hogy egész végig az irodalomnál maradjunk. Még egypár szót.
Ne
tessék félni: már a jóízlésünk sem engedi, hogy ismét és folyton szidjuk ezt a
társaságot.
Csak
egy kérésünk lenne. A munkarendet szeretnõk már látni, ami bizonnyal sokat
ígérõn, mindent helyrehozóan elkészült. Ezt a munkaprogramot kérjük igenis…
Szabadság 1900.
december 2.
|