Drámai
idill: ezt a címet adták a darabjuknak Hevesi és Hetényi. És valóban az a
darab: idill a bájos banalitásoknak, a megindító együgyûségeknek a halmaza, egy
illatos semmiség, egy mûvészi trouvaille,
amely csillog, de tartalma semmi sincs. A meséje voltaképpen nem is mese! Egy
fiatalember szeret egy lányt, elveszi feleségül, azután megöregszenek együtt,
és még mindig szeretik egymást. A házaséletnek az apró viharait és egy szeretõ
pár nagy-nagy boldogságát vitték színpadra a társszerzõk. És hiába mondják
nagyképû kritikusok, hogy ezek ismert, banális dolgok, az ember mégis szinte
elérzékenyül rajtuk, mert hiszen az élet nagy örömei és nagy fájdalmai
alapjában véve szintén igen-igen nagy banalitások.
A
bájos darabot ma kínosan kevés közönség nézte végig. Pedig az elõadás érdemes
lett volna a telt házra is. P. Szép Olga és Szarvasi pompásan játszották meg
szerepüket. P. Szép Olga viruló fiatal lány, szép asszony és bájos nagymama
volt. Napsugaras jókedvet hozott magával a színpadra, ötletesen és kedvesen
játszott. Méltó partnere volt Szarvasi, aki igen jó Kardos Bandi (Andor, Endre,
András) volt. Különösen mint Endre, mint huszonöt évi házasság után újra
Velencébe induló férj tetszett. Batizfalvi igen szép volt, és ügyesen mozgott.
A
többiek, akik epizódszerepeket játszottak, mindent megtettek, hogy ne rontsanak
az elõadás módján. Kohári, Könyves, Szentes, kis szerepeikbõl csináltak
valamit. Igen szép és igen ügyes szakácsné volt Nyárainé, és nagyon szépen
énekelte Papp János a kulisszák mögött a banális, az elcsépelt, az örökké szép
Santa Luciát. Meleg, zengõ bariton hangja nagyon tetszett. A rendezés jó volt.
A kis közönség kedvetlen volt és keveset tapsolt.
Szabadság 1900.
december 4.
|