|
Nem
utolsó história az, ami e kis hírt megíratja velünk. Talán jelentéktelen
némelyek elõtt, de mi fontosnak, nagy dolognak tudjuk. Elmondjuk magát a
dolgot.
A
nagyváradi irgalmas rendház egyik tagja, Horváth Amadeus: egy fiatal
rokonszenves szerzetes pap nem elégedett meg a csuhája reverenciájával, s
hivatást érzett magában arra is, hogy áldozzon szíve-esze hajlamának,
vágyakozásának. Írt. A helyi lapokban, a Szabadságban is jelent meg egy csinos
tárcája. Mindenik bizonysága annak, hogy a klastrom celláját sem kerülik el a
múzsák, s hogy a barátcsuha alatt meleg, sokat érzõ szív lakik.
Mióta
a Színházi Újság megjelent, Horváth Amadeustól gyakran közölt csinos,
hangulatos verseket. Édes, kedves dalok voltak. Mindig olyanok, amiket az
irgalmas rend házában is elolvashatnak.
Schlauch
bíboros titkárának, bizonyos Szemethynek szemet szúrtak ezek a dolgok. Tegnap
magához vette a Színházi Újság egy számát, melyben Horváth Amadeus egyik verse
volt, s magából kikelve rohant fel vele Fetser kanonokhoz.
A
kanonokok szörnyen szemérmes emberek. Fetser kanonok nagyon megrémült. A vers
ugyan a legártatlanabb volt a Közép-Európában megjelent összes versek között,
de hogy mer egy irgalmas barát verset írni?!…
Rohantak
mind a ketten Schlauchhoz.
S
ekkor mondta - állítólag - Schlauch bíboros püspök az alábbi mondást, melyet
feljegyzünk az utókor számára:
Hogyan?
Az a fráter verset mer írni? Majd gondom lesz rá, hogy ne maradjon egy percig
sem az én egyházmegyémben!…
…Most
már két dologra vagyunk kíváncsiak. Ír-e tovább is Horváth Amadeus verset, és
beváltja e fenyegetését a vers- és Kernstok-gyûlölõ bíboros?!…
Szabadság 1900.
december 7.
|