|
Mikor
karácsonyi harangszóval készülnek hirdetni a békesség és irgalmasság igéit:
megtermékenyül agyunk a nagy, összefoglaló gondolatokra. Alkalmasabb idõben nem
lehetne elmélkednünk arról, hogy az emberiség erõs karokkal evez a pietizmus sima, beláthatatlan, megzavaró
tengere felé.
Bodnár
tanár, aki maga is pietista, nem új igazságot hirdet az õ hullámrendszerével. A
körforgás igazsága régi s majdnem egyetlen igazság. Hogy magu[n]k is pietista
köntöst öltsünk: az emberiség, a formák szerint nevelt és élõ emberiség
bizonyos nagy törvények végrehajtója.
Olyan törvényeknek, melyek éppen az emberiség formáiból nyerik létüket.
Ez
a mifajta pietizmusunk természetesen
még mindig tagad. Tagadja a keresztényi tanok szabad akaratról szóló dogmáját is. Éppen ezért, bár hálás
tisztelettel szemléljük az emberi irgalmasságnak ez évben a szokottnál sokkal
hatalmasabb megnyilatkozását: mi ezt a pietizmus hódító levegõjének
tulajdonítjuk, mely impregnálta a pozitivizmus éppenséggel nem ózondús és nem
üdítõ ájerét. Hogy a csere mit fog érni: jól tudjuk. Még betegebbekké leszünk.
Új próféták kellenének, új levegõ…
Ám
mi csak azt akartuk kiírni, hogy a jótékony ember sem tehet arról, hogy
jótékony. Egyénileg minden
tiszteletre méltó. De kevesebb jótékony ember 1900. dec. havában nem lehetne,
mint most. Mint ahogy nem lehetne kevesebb éhenhaló, kevesebb öngyilkos, több
filozófus, több árva. Így kívánják azok a törvények, melyek az emberiség
formáiból fakadnak…
*
Az új levegõ még messze van. Rendesen
könyvírók, poéták írásaiból szokta megcsapni a régi kort friss áramlatával.
Ezúttal a könyvíró emberek sem sejtik: mit hoz a jövendõ. Lapozgatunk a
karácsonyi könyvek lapjai közt. Régi formák, elnyûtt igazságok. Legfeljebb az
újért való küszködésre találunk.
Pedig mennyi a magyar könyv, s mennyi a poéta, ki próféciára vállalkozott.
Nincs erõ, nincs igazság, nincs prófécia egyikben sem. Ezt a históriát
hallottuk:
A
legnagyobb élõ magyar költõ szalonjában, kinek nagysága éppen a világgal való
fenséges - hogy így mondjuk - elszámolásban
van, egy kis társaság gyûlt egybe. Irodalom volt a téma persze. A fiatal
költõnemzedék s annak két névre vergõdött képviselõje, Szabolcska és Makai,
akik most új kötetet adtak ki.
-
Csodálatos - szólt a költõ -, milyen öregek ezek a fiatalok. A helyett hogy
nõnének: összezsugorodnak… Így van.
De az is ehhez az átalakuló, kaotikus világhoz tartozik, hogy ki nem válhat senkisem. Törvény…
*
Törvény
az is, hogy mikor a világ a jámborság mezét ölti magára, a mezt nem lehet
felhúzni felbuggyanó, rémséges sebek miatt.
A
szatmári meghalatottról ne szóljunk:
édesanyja virágot hord jeltelen sírjára. De ott van a berlini ocsmányság:
szörnyûséges felfakadása egy rettenetes sebnek. Nagy Wilde Oszkár, pokoli gúny
lehetett az arcodon, mikor a szemed fennakadt… És még mennyi seb, pedig az
újságok alig századrészérõl beszélnek. Siessetek feltûzni a pietizmus mezét:
takarja be legalább az ocsmányságokat…
*
Valamikor,
karácsony tájékán elkeseredéssel írtuk krónikánkba, hogy megismétlõdött Róma
históriája, s panem et circensest
ordít a tömeg. - Pár év alatt milyen változás! A kegyesség - hejh, inkább
farizeusság - olyat korrigált a világon, hogy sohse heveri ki. Bezzeg most már
csak kenyér kell. Ha a kenyér kijut:
alvás. A circenses-re rossz idõ jár. Igaz, hogy a cirkuszok - ma már színházak
- nem tudnak többet nyújtani, mint eddig nyújtottak. Éppen azért, mivel eddig mindent nyújtottak. A finish beállt. A színházak a legrafinírtabb eszközökkel sem
tudnak boldogulni. Az emberek jóllakának már gyönyörûségekkel. Passiójátékok,
oratóriumok, egyházi himnuszokra szomjas mindenki… Aki pedig ebbõl a világ
megjavítására sejdít, annak nem kívánunk boldog karácsonyt. Az már boldog,
mert: hívõ, remélõ és békességes… Kívánunk minden jó léleknek békességet, s
kívánjuk, hogy a szeretetnek jövendõ ünnepe több vigassággal szálljon reánk,
mint a mostani…
Szabadság 1900.
december 23.
Dyb.
|