336. A KÉNYES KÉRDÉS

Tegnapi naplójegyzeteinkkel elértük, amit akartunk. Az õszinte szóval úgysem lehet többet elérni, mint szeget verni néhány embertárs fejébe.

Nem volt újság, amit mi írtunk. Azok közé az igazságok közé tartozott csak, amirõl beszélnek széltében-hosszában, de amirõl írni veszélyesnek tartják.

Nagyon felvilágosodott úriember mondta például tegnapi írásunkra:

- Az effélét veszélyes dolognak tartom. Minálunk antiszemitizmust csinál, aki az antiszemitiz­mus ellen szól. Olyanforma ez, mint az asszony becsülete. Kezdjenek csak felette csodálkozni, rögtön feltámad a kétkedés, s megterem a gyanú.

Hát mi ezt nem szeretnõk hinni. Végre is a huszadik században élünk, melynek eleven pezsgése, élete, világossága megteremtette a világosságot, az újságpapirost mint küzdõhelyét az el nem dõlt háborúknak.

A hallgatással, a halogatással bajt gyógyítni nem lehet. Ez nem frázis: igazság. A visszafojtott agitáció csinálja a forradalmakat, az erõk megmérkõzése szüli a békés kiegyenlítést.

Szóval igenis elõ kellett állanunk a nagyváradi társadalmi antiszemitizmus betegségével.

A módokban, formákban már lehet válogatás. Megvalljuk, nehéz errõl a dologról meztelen igazságokat írni. De amennyire meg lehet tennünk, meg fogjuk tenni.

Ma csak igazolni akartuk magunkat. Megértetni az igazainkat. Mert nem szeretnõk, ha a mesebeli ember sorsára jutnánk, aki el akarta választani a két verekedõt, s õt magát verték el amúgy alaposan.

Valami mást szeretnénk inkább. Egy kis világosságot hinteni, vagy kissé gyógyítani. Vagy legalábbis megkezdeni a gyógyítást.

Errõl majd más alkalommal…

Szabadság 1901. január 4.