337. HÉTRÕL HÉTRE

Olyan dáridókkal még nem üdvözöltek újesztendõt, mint ezt az újat, legelsõ évét a huszadik századnak.

Kedvvel temette mindenki a régit. Az esztendõt is, a századot is. Nagyszerû volt a tor. A tust Kínában és Afrikában húzták hozzá, de beleénekeltek az éhezõ milliók is.

Nagy volt hát a vidámság mindenütt, s az új esztendõ hálásnak látszott ezért a fogadtatásért. Téllel, igazi, hamisítatlan téllel köszöntött be, s azóta fehér a világ.

Ez a téli fehérség, vakító leple a szûz hónak, nagyon veszedelmes. Megtetszik rajta minden feketeség. Mióta tél van, jobban látjuk a sötét színeket.

Megláttuk a nyomor gyászos feketeségét is. A velencei népkör körül az éhezõk serege már nem hiába tapossa a havat. Ingyen kenyérhez, a gyomort töltõ, erõt adó ingyen kenyérhez jut ott minden éhezõ szegény.

A fehér takaró pedig ráfeküdt a földre. Vastagszik, nõ egyre. Minden nap hull a szûz, fehér hó… Bár ez a fehérség megmutatna minden gyászt és sötétséget, s bár segíteni lehetne minden igaz nyomorúságon.

*

A hidegség pedig nagyobb, mint a szívek melege. Olyan nagy, hogy kandalló mellé köt mindenkit. Az mozdul ki csak meleg odujából, aki kénytelen vele.

A színház érzi meg legjobban ezt a hidegséget. Hiába égetnek el benne nap mint nap sok-sok mázsa szenet: üres. Az emberek nem akarnak megfagyás árán jutni a színházi melegséghez.

Még ha ott korcsolyázni lehetne. De a színház nem síkos. Legfeljebb a színpad. Ott már könnyû a bukás… Két kis színésznõrõl jött hír ismét. Messze vannak, egy szomorú kriptában: az õrültek házában… Szépek voltak, körülrajongott szépek. Hódítottak és uralkodtak a meg­hó­dítottak felett -, s bejutottak abba a szomorú házba, hová a mámoros élet szállít legtöbb lakót.

*

A színpad azonban ragyog tovább, s festett arcával hódít és uralkodik.

Most választották ki legszebbikét a nagyváradi színpadnak. Batizfalvy Gizella került ki gyõzedelmesen a versenybõl. Persze evvel nincs vége a dolognak. Az elégedetlenek száma annyi légió, ahány szépe van még a nagyváradi színpadnak.

Hát mi sem nyugszunk meg az eredményben, bár nem tartozunk egyik légióhoz sem. Hanem azt valljuk, hogy sok-sok legszebb van.

A színpad megsokasítja a szépség és ifjúság varázsát. Aki szép és ifjú ott, az mind a legszebb. Mind körülrajongott, mind megáhított, mind királynõ… Csak ne jött volna az a hír a szomorú ház ama két halottjáról, kik szintén szépek voltak, körülrajongottak s megáhítottak…

Szabadság 1901. január 6.