|
Elolvastam
egy verskötetet, zöld borítékút, hétíveset és rossz nyomásút. Elolvastam, s
kissé undorodom magamtól. Mert nekem errõl a kötetrõl írnom kell. Nekem bele kell gázolnom most egy beteg, érzékeny szívbe. Meg kell gyûlöltetnem magamat egy
fiatalemberrel, akit pedig e pillanatban nagyon-nagyon szánok. A kötet
nagyváradi. Majdnem száz rövid sorú vers van benne. Tehát száz színe a
világnak. Száz kifakadása az agyvelõnek. Száz megkínozása az én-nek. Én: ez a címe a kötetnek is. Így leírva: „Én”. A vastag idézõjelek szinte összenyomják a két árva betût. Mint
ahogy keserves sorsa van minden „én”-nek. Hajh, hajh, de össze is lapítják az
élet idézõjelei!… Még ha erõs is az én. A század leggigászibb „én”-e, a
Nietzschéé is rommá omlott. Az „én”-re mindig rossz viharok jártak…
Az „én”: harc mindenkivel, maga a
megfogant tragikum… Megnyugtatjuk, meg kell nyugtatnunk Homonnai Albertet, e
kötet íróját. Õ is tragikus alak. De tragikuma éppenséggel nem a hatalmas „én”.
Hanem egy nagy lelki aberráció. Egy hit, mely felséges, ha rögeszme, mert akkor
ki sohasem gyógyítható, de borzasztó, ha csak elragadottság, ha csak álom, mert
akkor okvetlenül szörnyûséges kijózanodás lesz a vége. A Homonnai könyve
minden, csak nem „én”. Egy becsületes szív gyötrõdése, egy fiatal szív gyönge
visszhangja sok-sokféle melódiára, kiválni törekvés mindenáron az átlagból, vagy veszedelmes álom
lehetetlen megrögzítése… Minden lehet… De nem „én”, nem új, nem igaz, nem eredeti. Névtelen vágyak, naiv érzések,
csinált hangulatok, jogtalan ambíciók kerestek e száz versben formát, de nem
találtak. Másolatok, gyönge másolatok. Ízléstelenségükkel bántók, naivságukkal
meghatók. - Petõfi volna tán a költõmestere. Egy-egy sorból úgy sejdítjük.
Ideírjuk száznak legtûrhetõbbjét. Ez
is Petõfirõl zeng, imígyen:
Aranyfonálra
fűzött gyöngyszemek;
E gyöngysor illik zsarnok és szegény nyakába.
De míg kötél csak az előbbinek,
Ennek szent olvasó, mely üdvöt hoz lakába.
Hát
ez a legjobb. Szívbõl kívánom Homonnai Albertnek, akit én most nagyon-nagyon
sajnálok, hogy találja meg a maga „én”-jét. Nem a tragikus, nagy „én”-jét,
hanem azt, amely leszámolva magával, be tud illeszkedni a világba s ismeri a maga céljait. Talán még most
könnyû az ébredés, s gyûlölet helyett nemsokára hálával gondol ránk: az õ
felébresztõire…
Szabadság 1901.
január 19.
(a.)
|