Vettem a levelét, édes, és olvastam néma
meghatottsággal, szomorúan, lemondóan. Olyan szépek, olyan finomak voltak azok
a gyengén lehajló, vékony sorok; olyan édesek azok a drága, szerető
szavak.
És az én szívem elkezdett sebesebben
verni.
Hallod, látod, te reményvesztett vén
gyerek, tehozzád írták ezt az édes, szerelmes levelet! Tehozzád írta egy szép,
egy aranyos gyermek, ki megvallja néked, hogy szeret, hogy először szeret,
hogy örökre szeretni fog.
De csak egy pillanatra…
Aztán előttem van a maga bájos arca,
kedvesem. Az a bűbájos angyalarc tudnivágyó, ragyogó szemekkel.
S eszembe jut a mi találkozásunk végzetes
napja, mikor a maga misztikus álmai szétfoszlottak, s az álmok helyén
megjelentem én.
Keserûen igaz: én jelentem meg.
Én, akit az élet egy végzetes csapása vitt
oda magukhoz, mikor már mindent elvesztettem: szívet, hitet, reményt. Akkor úgy
gondoltam, hogy maguknál meg fogok gyógyulni. Meggyógyulok csendesen,
kijózanodom ábrándjaimból, elfeleltek egy démon-arcot, életemnek megölõ
alakját. Leszek normális, szívben, kedélyben kopott ember, olyan szürke, olyan
közönséges, mint annyi-annyi száz. Miért mentem oda? Miért ismertem meg magát?
Miért tartottam azt a hitvány elvet, hogy ismerõs „társaságbeli” lánynak
kötelesség udvarolni? Miért nem számoltam le eljátszott életemmel s a maga
sejtelmesen fényes, eljövendõ szép világával.
Gyáva voltam, hitvány voltam, érzem.
Magát is médiumnak használtam; feledést
adható médiumnak. Hízelgett a maga érdeklõdése, jól esett a maga szép szemébõl
szerelmet olvasni. Mert már akkor kezdtem gyógyulni;
megszállott titokban egy új élet karaktere, s álmodozó poéta helyett egy
modern, magas gallérú rabló vadászott a maga jobb sorsot, boldogságot érdemlõ,
meleg kis szívére.
Miért tettem, miért tettem?…
Nem voltam, nem vagyok, nem lehetek méltó
a maga szerelmére. Maga a tisztaság, az édes, szûzies érzelmek ragyogó ideálja,
s én… én egy szebb életnek ide maradt romja: fakó, hétköznapi ember.
Ismerem én a bûvös-bájos leányálmokat. A
maga álma a pirkadó hajnal aranyos világa, sejtelmes félhomályú és mégis
ragyogó; feltûnt már benne ígéretosztóan a nap fél korongja: közeleg a szerelem
fényes, várva várt világa.
Mit keresek a maga tiszta álmai közt én,
aki az éjszakának, szomorú éjjelnek imádója lettem. Nem hiszek én a felkelõ
napban; nekem a hajnal nem az ébredõ szerelem szimboluma, hanem a korcsmából
hazakergetõ hûvös, vezeklõ idõszak, amikor legörömestebb dobnám el az életet.
Mennyi poézis van egy gyermekleány
szívében - de nincs annyi, hogy bearanyozhassa a magamféle, eszményekbõl
kivedlett, korán vénült embernek beteges, borongós, bús kedélyvilágát.
Óh! mert ha nálam örökre hiányzott volna
az életen felülszárnyaló, ideált keresõ lélek, belém tudná lehelni azt a maga
édes, ideális lénye, odaadó, tapadó szerelme.
De valaha én is hittem: a szerelem
szép világát általéltem én is.
Nem tette, nem tehette merészebbé
lelkem szárnyalását, de jaj! minden sorából látja e levélnek, hogy mivé, hogy
boldogtalanná tett.
Egy örök törvény áll miközöttünk: az idõnek örök törvénye. Nem az éveké!
Hiszen annyi idõsek vagyunk, amennyi részt az életbõl kivettünk. Közöttünk a
múlt és jövõ óriási kõfala áll, melyen sírfeliratképpen az én életem
történetének végsõ eredménye áll: fui!
Fáj, fáj ez az emlékezõ, lemondó
érzés-sereg az én szívemnek.
Nézem a maga illatos, édes, kis
levelét, s úgy szeretnék átkot szórni, de erre is gyenge vagyok, s úgy sem
tudnám kire?
Ez az én életem átka: az örökös
lemondás a boldogságról, amelyet valaha annyira hajszoltam.
Megírtam a válaszom magának.
Köszönöm, hogy megkeserítette a szívemet. Ez már nálam olyan ritka adomány.
Olvassa el vallomásomat, s feledjen!
Jusson eszébe az én életem siralmas morálja: az embert a boldogság erõszakos keresése öli meg.
Megcsókolom kicsinyke levelét. Talán
éppen itt érintették hófehér kacsói: s elküldöm magához egy beteg szívnek
boldogságot kívánó sóhaját.
Debreczeni Reggeli
Ujság 1898. szeptember 21.
Ady Endre
|