Rákosiéknál
talán nem kell, de nekünk - és mi sokan vagyunk - szükségünk van az újságírói kamarára. Nem koncedálhatjuk azt sem,
bármely magas helyrõl hangozzék is, hogy az újságírói érdekeket eléggé megvédi
a két budapesti egyesület. Elõször is ezeknek csak az a tagjuk, aki tagjuk akar
lenni, s e sorok írója például bármely válságos dilemmában, melybe újságot író
tolla sodorná, nem venné igénybe ennek a két egyesületnek a közbelépését. Azt a
vélekedést sem lehet elfogadnunk, hogy az újságírói kamara akár a sajtó, akár
az író ember szent szabadságát sértené. A kamarának erre módja s joga nem
lehetne.
Számtalan
ok mellett két fõ ok tesz bennünket az újságírói kamara harcoló híveivé.
Elsõ
nagy okunk a tisztítás szükségessége.
A kétségtelenül hivatlanok egész
serege tódul az újságírás küzdelmes, de mindig csábító és szép pályájára. Az
újságírásnak ma több a proletárja, mint a hivatott mestere. Pláne kétféle
proletárságot kellene kiseperni. Az írás
és az íratás proletárjait. Azokat is, akik írásból akarnak élni, de írni
nem tudnak, s azokat is, kik más téren nem tudnak élni és egzisztálni, csak ha
állandóan veretik a reklám nagy dobját. Ez az elsõ ok, amit még nyomósabbá tesz
a revolver-zsurnalisztáknak a fõvárosban egyre szaporodó ocsmány fajtája.
A
másik ok a magyar közönség nem eléggé intelligens részének az újságírásról
táplált elõítélete, mely annyi összetûzést s felháborító botrányt teremtett
már.
Egyelõre
csak evvel a két, úgyszólván csak idevetett érvvel álltunk elé.
Csupán
azért, hogy megértessük az újságírói kamara dolgában elfoglalt álláspontunkat s
jövendõ magatartásu[n]kat is.
Különösen
mi, itt vidéken, tartjuk óriási fontosságúnak ezt a kérdést. Mert mi fokozottan
érezzük az újságírói bajok keserûségeit. A vidéki hírlapírók szövetsége mit sem
tett eleddig újságírói érdekekért, legfeljebb reprezentált.
Újságírói
kamarára van szükségünk, s lépjen akcióba a vidéki nagy erõt képviselõ sajtó,
hogy a nagy terv valóra váljék.
Szabadság 1901.
február 8.
ae.
|