|
Valami
szép dolog a kálvinista predestináció, szép és bölcs a török fatalizmus, isteni
hit a nirvána hite. Ami ezen a
bolondos golyóbison megesik, nem hiába esik meg. Még arra a hajszálra is
szükség volt, amit fiatal vérû lány szerelmetes ölelkezés közben veszített el.
Szükség volt rá, el kellett veszteni!
Ezért hullott ki.
A
marosvásárhelyi vérfürdõre is szükség volt. Fürdeni kellett sok-sok embernek.
Lehetõleg vérben fürödni. Nem a boldogtalan áldozatokra gondolunk, hanem a
nagyságos honmentõ mûemberekre odafent. Mûbeszéd a beszédjük, mûhazafiság a
hazafiasságuk, a díszmagyar ruhájuk is az, még a frázisaik is, mûharag a haragjuk is.
Közelednek
a választások: hadd lássák a kerületekben, hogy a nagyságos urak dolgoznak.
Szegény marosvásárhelyi halott emberek, talán ezért kellett nekik vérmosdóval szolgálni…
*
Mert
az események ostoba módon tudnak nem
alkalmazkodni hozzánk. Hisz a változásokat éppen ez tette eseményekké.
Megragad
közülünk valakit a vad kérlelhetetlenség. Földhöz tiporja, agyonvágja. Mi pedig
bámulunk, igen bámulunk. Ez a változás nagy változás, ami történik, nem hittük
soha, bántja a szemeinket, kis okosságunkat, együgyû logikánkat.
Sipos
Árpád esetére gondolunk. Az ilyen nagy változás még a folyton evickélõ
idegéletet is megdöbbenti. Eszünkbe hozza, hogy - ejh, a régiek kevés szóval is
többet mondtak - por és hamu vagyunk…
Tíz
nap múlva, akinek kedve tartja, behamuzhatja a fejét, s tíz napig még, akinek
kedve tartja, járhatja a bolondját, vagyis okosan pihentetheti a komolyságát,
ami olyan szörnyûséges nagy érdem az átlagos emberek elõtt. A komolyság… A nagyváradi társaságnak
van egy elõkelõ agyvelejû tagja, ki igen jól látja az élet bolondságait, s
jóízlésû ember lévén, stílszerûnek tartja csörgõsapkát hordani. Szóval ez az úr
nagyon elegánsan gondolkozik, becsületes hitû, okos ember, de a világ nem tudja
megbocsátani, hogy nem komoly. S
ugyancsak van itt nálunk egy csupasz faunarcú színészember, akinek a
legkomolyabb mozdulata is könnyes nevetésre fakaszt három-négyszáz
nevetõjelöltet. Ezért a tulajdonságáért imádják a csúnya színészembert. Taps,
szivar, babér és télikabát kíséri az élet göröngyös útjain. Szép asszonyok
illatos levelei közt turkál. Hálásak neki embertársai a csörgõsapkáért… Hát ez
meggondolásra késztõ. Az emberek nagy tömege gyalázatosan csalja magát.
Bálvánnyá tette a hülye komolyságot, de megfizeti az istenítõ erejû
bolondságokat.
*
A
színházról mint olyanról beszélvén - hiába, a legjobb ízlésû emberek sem tudnak
nálunk a színház nélkül szuszogni sem - az jutott eszünkbe, hogy amit a
színpadon látunk, mindig paródia.
Sikerült és kevésbé sikerült, jóízû és ízléstelen, mulattató vagy nyugtalanító
paródia. Az élet s a világ torzképei. Mert mindig torzképek. Csak a legnaivabb,
legritkább nézõ kapja meg a színpadon azt, amit általában a színpad adása és
hatásaként hirdetünk. A színházak pedig mindig akkor jöttek divatba, mikor az
emberek megokosodtak, tehát: a csinált bölcsességek, istenségek és törvények
kopni kezdtek. Akkor tudnillik, mikor belátjuk, hogy e világi élet méltó és
érdemes minden paródiára…
*
Hogy
pedig a filozofálással ne csináljunk fejfájást senkinek, beszéljünk az idõrõl.
Már terjesztgettük azon vélekedésünket, hogy az idõrõl beszélni bon ton lett
ismét. Az idõ mosti járásáról pedig lehet ám írni. Csúnya, barna, nyirkos,
keserû idõ ez. Megkörnyékezi a kedvünket, világosságot kerestet a szemeinkkel.
Az idõ átformál mindent. Talán, ha szép, ragyogó s tavaszi a világ, mi sem
írunk heti krónikánkban ilyen sötét igazságokat. Mert ilyenek a világi
igazságok. Egy zúzmarás téli délután megteremti, egy ápriliseskedõ délelõtt
megtagadja õket…
Szabadság 1901.
február 10.
|