363. A BÖLCSÕ

(Brieux hírhedt színműve. A Szigligeti Színház premierje 1901. február 13-án)

Schopenhauer igazsága egy világos magyar agyvelõ értelmezésében: a szerelem az utódok harca, hogy kik legyenek az elõdeik. Azok tehát, akik a kis Julien bölcsõje mellett vitáznak és tépelõdnek egy csinált, képzelt problémán, nagyon haszontalan dolgot mûvelnek. Sietnünk kell õket figyelmeztetni: naiv embertársaink, nem ez a bölcsõ választja el egymástól Laurence-t és Girieu-t, hanem a másik bölcsõ. Az utódok még mindig nem fejezték be azt a harcot, amit az elõdök elkezdtek. Girieu szerencsétlen ember, hogy nem vette ezt észre: szerencsétlen káros ember. Az utódok: a vér és fiatalság egymáséivá tették Laurence-t és Chantrel Raymondot.

Hogy ezt a házasságot örök törvény szentesítette, tanúsítja a gyermek. Mikor az asszonyi gyengeség és önáltatás õrjöngése hazakergette az asszonyt, Girieu-nek a már legyõzött ember-hímnek nem szabad volt hinnie, hogy Laurence-hoz, a Chantrel Raymondnal már egyesült Laurence-hoz neki joga van. Õneki, ki felett már félszázad párizsi esztendõ zajlott le, amíg a másik fiatal s férfiúságában erõsebb, külsejében tetszõbb. Persze a megkopott, s úgynevezett megállapodott Girieu azt hitte, hogy elég, ha õ hûséges eb, s elég - tessék csak ide figyelni: - ha a nõ szülõi õmellette vannak. Ez a bölcsõ csinált problémájában minden és egyetlen igazság. Maga a bölcsõ pedig semmi. Csak fogása az írónak. Szimbóluma, záloga, biztosítéka a mindennél erõsebb faji érzésnek, mely Laurence-t a fiatalabb férfihoz köti. Vagy - ha jobban tetszik - szimbóluma annak az akaratlan örökös hazudozásnak, mellyel mi egész életünkben elhatározásaink valódi okait elfedjük.

…Brieux pedig talán nem is gondolt ilyen mély dolgokra. Õ egy minden tekintetben érdeklõdést, hatást és szenzációt keltõ színpadi munkát akart írni. Hatni akart ránk a leg­közelebbi vonatkozású dolgokkal. Témát akart adni a naivságunknak, izgatót becsületesedni kívánó fáradt idegein[k]nek - oktalan meghatottságot minden vadságunk dacára is érzelgõ lágyságra hajló kedélyünknek. Ezért zavarja össze a legellentétesebb vélekedéseket, tempera­mentumokat. Apró-apró problémákat szór szét, de vigyáz, hogy sok maradjon megoldatlanul, hadd fészkelõdjék a naiv közönség. Avult igazságokra forradalmi, szinte anarchiát hirdetõ hideg-jeges zuhanyt bocsát, hogy a másik pillanatban kenetes prédikáció­jával hányassa velünk a kereszteket.

Csinált, nagyon megcsinált hazug történet ez. Brieux pláne nagy fifikával úgy írta meg a szenzációs darab végét, hogy Laurence nem megy vissza elsõ férjéhez sem, akit szeretett és szeret, hanem, mint Nóra, kivonul a házasság révébõl, s gyermekének kíván élni. Óh, kis hamis, ki hinné ezt el. A Nemzeti Színház befejezése legalább kibékítõbb és emberibb. Így került színre nálunk is.

A darab meséjét persze mindenki ismeri. A közönség intelligensebb része össze is olvasott róla egész sereg zavaros vélekedést. Ez meg is tetszett. A naivabb és egészséges karzati és állóhelyi publikum hamarabb átlátott Brieux szitáján, s egészségesen kinevette magát, mikor Laurence asszony - a gyermekért! - az elsõ férj keblén sírta ki magát.

…A nagyváradi elõadás eseményszámba menõ kitûnõ volt. Látszott a nagy gond és ambíció, mellyel a szenzációs darabra készültek. Valósággal vetélkedtek a szereplõk. P. Adorján Berta egyik legfényesebb sikerét aratta Laurence szerepében. Minden szava, mozdulata arra vallott, hogy megértette, s helyesen jelölte ki a maga szerepét a darabban. Laurence volt, az a Laurence, kiben szinte öntudatlanul mûködik a történet egyetlen igazsága, az asszonyi való, az anyaság, mely az elsõ felé hajtja, ûzi… Nyílt színen is tapsokat kapott, nagyon sokszor hívták ki, s az a szép virágcsokor, amit belépésekor leengedtek, erre a nagy sikerre emlékeztetheti. Nagy örömmel írunk Szarvasi Sándornak, ennek a nem közönséges, erõs színésztalentumnak egy újabb nagy sikerérõl. Girieu-je méltó volt P. Adorján Barta Laurence-éhoz, kidolgozott, magasabb ambícióra valló, mûvészi. Nem is akart olcsó hatást, s ezzel majdnem tüntetett. Sajnáljuk azonban, hogy harmadik felvonásbeli nagy jelenete után a közönség egy-két nyelvbotlása miatt hideg maradt. Ez egész természetesnek tûnhetett fel abban a heves, nagy kitörésben. Ballának a sikere zajosabb, de hasonló mély volt. Az õ alakját - Chantrel Raymondot - különben is a legzajosabb sikerre csinálta meg Brieux. Balla szívet és mûvészetet adott hozzá. Nagyon jó, a szokott jó volt Bognár, s tetszett Benkõ Jolán, Peterdiné és Deési is.

A darab mivoltára jellemzõ, hogy a közönség nem mert ítélni, s a legvegyesebb s ellentétesebb benyomásokkal távozott. Holnap megismétlik A bölcsõt.

Szabadság 1901. február 14.