364. A PÓK

…Nehéz, megpróbált esztendõk során figyeltem meg a pókot. Mindig undorodtam tõle, de nem védekeztem. Figyeltem, mint lopta be magát. Szövögetését, piszkítását, tolakodását tûrtem. Ha az én kényelmesebb zugom felé indult, én távoztam. Hadd ocsmánykodjék a pók, csak engem ne nyálazzon be.

Ejh, hagyjuk az entomológiát!… Beszéljünk másként a pókról, errõl a csúnya solifugáról. A pók közöttünk él, s hálóival a mi kis különvilágunk világosságát fedi el. A mi szomorúságunk, szégyenünk a pók.

Honnan kerül elõ - nem tudni. Felbukkan, kenyeret és tollat kér. Talán a vádlottak padjáról jött ide, talán az iskolák szamárpadjáról. A múltjáról nem beszél, nekünk pedig - sajnos - olyan liberálisoknak muszáj lennünk, hogy magunk közé kell fogadni mindenkit, aki velünk akar dolgozni. Így lesz bajtársunkká a pók…

Alázatos, ebmódon hízelkedõ elõbb. Nem tudjuk a múltját, de sejtjük, hogy sok feledni- és feled­tetnivalója lehet. Kikeresi közülünk, akit megnyerni legkönnyebb, szolgálni leghasz­nosabb, követni leghozzáillõbb, és szövi, szövögeti a hálót, körülvesz, benyálaz mindenkit.

Elõször undorodunk tõle, késõbb csak tartózkodunk, végre megszokjuk.

Egyszer aztán maga a pók is megdöbben: olyan magas szobaszegletbe jutott, amilyet maga sem mert remélni.

Mi lesz, ha a solifuga napfényre jut? Világossághoz nem szokott szemei kápráznak, esztelenül sütkérezik, ficánkol.

Így jár a pók, a csúnya rovarpók. Nem ismeri magát, nem ismeri a világos világot, az életösztön sokszor dühöng benne.

Most már nem kérdik a múltját, van jelene, biztosítva van a holnapja. Sõt még ítélkezhetik is a pók. Ítélkezhetik, mert a póknak tolla van: írótolla… De nem veszett ki most sem a nyálazási kedv. Mámoros a nem várt sikertõl. Mindene van. De tükörbe néz egyszer, s káprázó szemeivel is észreveszi, hogy õ ronda, nagyon ronda.

És a pókban felébred az élet dühe. Óh, nagy dolog az, mikor a pók férfi akar lenni!… A pók ilyenkor hódítani akar! És aki eddig nyálazással, pókháló-szövögetéssel boldogult: egyszerre még undorítóbbá válik, bepiszkolja a tollát szennyel, piszokkal és hódítani akar. Szennyet izzad, és megutáltatja a tollat velünk, kiknek - sajnos kollegájukká lett a pók.

Megírtam pedig mindezt egy különös okból. Egy debreceni krajcáros lap durva, alantas, sértõ támadásokat intéz egy fiatal védtelen nõ ellen. Teheti, mert színésznõ szegény. Jó távol vagyok mindkettõjüktõl, ahhoz a városhoz legfellebb régi emlékek fûznek, a kérdéses színésznõt alig ismerem, mint színésznõt szigorúan bíráltam annak idején. Voltaképpen hát nem volna nekem ehhez a dologhoz közöm. De mert látom, hogy a solifuga háborítlanul izzadja a szennyet, a solifuga, akit én - sajna - ismerek - átkiáltok: ez már túlságos emberiesség, seperjétek le a falról, hiszen - pók!…

Szabadság 1901. február 16.

ae.