|
Érdekes
dolog - ki figyelte még meg? - hogy míg egy nagy, egyre növekedõ tábor vissza
szeretné vinni a világot pár száz esztendõvel, addig az események olyan hatalmas, merész radikalizmussal visznek bennünket,
hogy nem boldogul velük semmi mahináció.
A
kis sápadt, ideges braganzai herceg
elmegy a bíróság elé, hogy perlekedjék az uzsorásával. A nyárspolgár-világ
bámul: hát a kir. hercegek ilyen naivak, ilyen könnyelmûek s ilyen krajcároskodók.
Egy
dragonyos fõhadnagy ellopja az ezrede kasszáját. Hogy bírjuk ki az elõkelõ
konkurrenciát - sóhajtoznak a betörõk.
Kitör
a munkátlan emberek ezreibõl a düh, s akik ellen legelõször fordul: a
latifundiumos, hitbizományos nagy urak. Hát még a bárgyú népet sem lehet
másfelé, például a lipótvárosi paloták felé vezetni - szörnyülködnek az
ultraklerikális vezérek.
Egy
volt huszárhadnagyot rágalmazás miatt jelenti fel három huszártiszt. A
vádlottat felmentik. Kommentálják persze a dolgot.
Meghal
egy koronás bohém. Sokat szeretett, sokan szerették. Nem akar abban a földben
pihenni sem, amelynek egykor királyi ura volt. Temetésére pedig nem megy el
utódja a királyi széken s magvából szakadt gyermeke, mert nem engedi - a felesége.
Egynehány
eset ez az újabb napok történetébõl kirántva. Beszélnek minden beszéd helyett.
S ha az emberek a mi napjainkban nincsenek is berendezkedve az igazság
vendégelésére, le kell nyelniök mégis az események
igazságait…
*
Halad,
okvetlenül halad a világ s mindig elõre. Akik e világi életet nagyszerûnek
tartják, reménykedhetnek ebbõl. Mióta az ólomtördelésbõl nyomtatni tanultak, ez
a haladás már majdnem rohanás. Nincs percnyi megállás. Egyik igazság még ma
igazság, holnap más kerül helyébe. Az emberek lanyhább vérkeringésû, restebb és
gondolatra képtelenebb része marad a régi igazság mellett, akikben több van az örökember sejtjeibõl: összerombolja a
régit, s vitatja az újat, amelynek pedig a sorsa egy még újabb kedvéért ismét összeomlás lesz. Egy befejezhetlen lánc hát ez a fejlõdés, de az embereknek mindig volt
kedvük hozzá. Bábel tornyát még most is építik, csúnyán veszekednek s
marakodnak hozzá, de építik. Az égig nem fog érni az bizonyos. De ugyan mit
csinálnának az emberek, ha nem lehetne egymást bántani, s ha nem tudnák már önmagukat
sem bolondítani.
*
Az
emberek nagy része elõtt az nyújt egy és más dolognak érdekességet, hogy mennyi
köze van hozzá a nemi életnek.
Irodalom,
mûvészet, társadalom: egészen a nemi érzés kormányzott birodalma, s hogy a
politika éppenséggel nem kivétel, arról unalomig lehetne anekdotázni.
Lehet
rajta gondolkozni, hogy a szerelem mint szorította ki a másik egyetlen örök témát: a kenyeret. Miért ír nekem
minden poéta két szép szemrõl, mely mennyországot ígér vagy tagad meg, s mért
nem ír az élet, a gyomorfûtés, a
kenyér nagy tragédiáiról. Mért kell nekem folyton azt a régi bolond frázist
hallanom, hogy: a férfi sorsa a nõ,
holott a férfi sorsa s a nõcskéé is a kenyér.
Annak a néhány ezer embernek, aki az éhség paroxizmusában forradalmat kiáltoz,
bezzeg zenghetnek most a szerelemrõl, mely - óh - megédesíti az élet
keserûségeit.
*
Mi
pedig tapsoltunk A bölcsõhöz, mert megtaláltuk benne régi kedves témánkat, a
maga naivságaival, kicsinységeivel, fontoskodásaival s - hazugságaival.
Tegyük
fel, hogy Laurence-nak és Girieu-nek is gyermekük van, mint ahogy Makai Emil
csinált is efféle paródiát.
Laurence
elválik Girieu-tõl, s olyan újabb házasságot köt, melytõl az ég szintén nem
tagadja meg a gyermekáldást. Most mit csinálna Laurence?
…Aligha
el nem vinnék szegényt valami - hidegvíz
gyógyintézetbe…
Szabadság 1901.
február 17.
|