|
Hogy az emberek megkövetelik, hogy
áltassák õket, olyan régi igazság, amit a szociológia elemistái is tudnak. Örök
emberi gyöngeség ez, s az oka a gyöngeség
éppen. Jólesik nagy dolgokban, nagy erõkben, nagy munkákban hinnünk. Akik ezt a
hitet táplálják bennünk, azok a nagyok és a dicsõk. Ezért nagy a poéta, az
államférfi s a hadvezér. Õk a nagyság
hitének legjobb ébresztõi.
Evvel szerencsésen elérkeztünk a póz mivoltáig. E pár sorból következik,
hogy az emberek közti érvényesülés egyetlen és örök eszköze a póz.
Pózol a poéta, aki csinált,
mesterséges formában beszél. Pózol az államférfi, mikor évszázadok jövõ
nemzedékeire látszik gondolni. S pózol a hadvezér, midõn mámorossá tett
katonákkal a béke érdekében háborút csinál.
A póz, tehát az örök póz éppenséggel nem bûn. Éppen olyan örök emberi, mint például
a vallás és az önzés.
Az emberek azonban mindent
meggyaláznak. Diszkreditálták a pózt is. Megcsinálták a közönséges pózt, mely
nem a régi, természetes, hanem gesztusaiban nagy, hatásában olcsó, céljaiban
közönséges.
Ezek a nagy pózok, melyek különös módon elterjedtek a mi napjainkban,
nevezetesek.
Követnek, megállítanak, s minden
elhatározásunk ellenére el is ámítanak nemegyszer.
Könyvet akarsz venni. Magyar
könyvet. Tegyük fel, hogy könnyelmû ember vagy, s idõlopás miatt az újabb
magyar poéták érdekelnek. Minden könyv szinte rikoltó, csúnya póz. Hazafi póz ez. Mûlelkesedés, mûkönny,
mûharag. Pattogó magyar formák, öblös frázisok. Moderneskedõ póz a másik. Baudelaire-póz, Heine-póz, Verlaine-póz,
Petõfi-póz, Musset-póz, csupa póz, csupa csalás, becsapni, ámítni akaró nagy
csalás. Irodalmunk is merõ pózolás, de mûvészetünk
is az. A szecesszió szent hitvallását félremagyarázó középszerûségek s a
kivasalt, konok vének egyformán pózolnak. A színpad
egészen a pózoké lett. Nem a régi, becsületes, lendületes, nagystílû színpadi
pózoké, hanem az új, léha fajtájúaké. Elégszer írunk errõl másutt. Na, aztán a társadalmi szereplés pózai!… A modern
magyar társadalom most kezd kialakulni, s eddig még minden vonala póz. Erkölcs
póz fedi az erkölcsi anarchiát. A hülyeséget betanult modor. A tudatlanságot
olvasottság. Az elfogultságot farizeusság. Az önzést a közérdek hangoztatása. A
vallástalanságot fekete lobogó. Az egyenlõtlenséget írott malaszt. A tettet
beszéd. Folytathatnók vég nélkül talán.
Látszat, ámítás mindenütt. Az
emberek nem új igazságokat keresnek, hanem új pózokat. Ha egy önfeledt
pillanatban a pózoló elgyengült, és felfedi a lelkét, ha egyszer azt találja
kimondani, amit gondol: megrökönyödik a maga igaz szavától, s hetekig
meakulpázik…
Meddig lesz így, nem sejtjük. A nagy
pózok hatalma ellen alig küzd nehány ember. Ezek nagy részénél is ez a küzdelem
- póz…
Irodalmi és mûvészi életünkben már
viaskodik az õszinteség. Talán fél
század múlva helyet kap a magyar társadalomban is.
Addig pedig, naiv kollégáink az
õszinteségben, munkára fel: deresedõ vagy dús hajzatú fejjel kezdjünk pózolni
tanulni!…
Szabadság 1901.
február 21.
|