|
Oszváth Andor úr esztergomi városi
tisztviselõ. Bizonyosan szolid, józan életû ember, esetleg olyan népszerû, hogy
a városi hajdúk - ami nagy dolog ám - szívesen szalutálnak neki. Nincs Oszváth
úrnak semmi baja sem. Idegei rendben vannak, elõleget nem vett föl, büntetve
nem volt. Nagyon szépen, böcsületesen megvénülhetett volna a hivatalában.
Háborúságot nem ismert volna. Szürke neve olyan szürke maradt volna mindvégig,
mint minden böcsületes városi tisztviselõé, de Oszváth Andor úr nem fért a
bõrébe. Valami veszedelmes, ragályos betegség szállta meg, amilyenrõl még nem
is hallottak az esztergomi városházán. Ambíció vagy mi a manó lopta be magát az
Oszváth úr keblébe. Mikor pedig a polgári józanság megvadul, akkor nagyon
megvadul. Oszváth úr annyira megvadult, hogy rövidesen költõ akart lenni. Ám Oszváth úrnak annyi tehetsége sem volt persze
a versíráshoz, mint egy csirkének. És mégis költõ akart lenni. Szerencsére a
magyar társadalom jóvoltából van néhány nagy
poétánk, akit nem ismert és nem ismer a kutya sem. Remek dolgaik a könyvpolcon
hevernek. Ilyen a többek között néhai Szomory Károly is. Nagy volt, igazi
költõ, de egy kínos élet után megõrülten meghalt. Elfeledték. Oszváth Andor úr
megszerezte a felejtett poéta kötetét. Lemásolgatta, s aláírta a maga
becsületes nevét. Véletlenül a dolog kiderült. Esztergomban élõhalott ma már
Oszváth Andor úr, pedig a sarokba szorítás nagy pillanatában arra esküdött,
hogy Szomory lopta õtõle a verset!… Ez az Oszváth úr esete. Leírtuk, mert két
igazságot látunk benne. Magyarországon az igazi poéta nem él hiában. Meghalhat
éhen, de ha meghal, érdemesnek tartják, hogy a verseit ellopják. A második pedig, hogy egy biztos állású, komoly,
filiszter, magyar hivatalnok ember a huszadik század elején - kacagj, bajazzo -
nem átall verset lopni. Hát Krivány annyira megelõzte a korát?
Szabadság 1901.
február 22.
ae.
|