|
…Ötvenhárom
éve lesz, hogy elhatároztatott, miszerint tekintettel az európai államokban
fennforgó körülményekre, de saját orvoslásra szorult közviszonyainkra is,
lépések tétessenek arra nézve, hogy honunk is független, demokratikus állammá
konszolidálódhassék…
A
hivatalos stílus ilyenformán bánnék
el a nagy márciusi idõk eredményének méltatásával.
Sipos
Orbán, közéletünknek ez az elõkelõ gondolkozású és ízlésû alakja, joggal
csömörölhetett meg attól az írásmódtól, amiért arany tollú jelzõkhöz jutnak szeretett honunk különféle fõ- és
aljegyzõi.
Bámulatos
dolog, mennyire nem tudnak írni
Magyarországon az emberek. Még miközöttünk, skriblerek
között is érdemszámba megy, ha valaki világosan, élvezhetõen le tudja írni,
amit gondol és leírni akar.
Nyugati,
valóságos kultúrállamban éppenséggel nem mûvészet az írás. A legkevesebb, amit
egy intelligens embertõl megkövetelnek, hogy írni tudjon. Minálunk pedig
szörnyûség, mikor olyan ember fog tollat a kezébe, akinek nem mestersége,
kenyérkeresete az írás. Elõkelõ közéleti
alakok reszketnek, mikor írott sorokkal akarnak szólni a nyilvánossághoz.
Arról pedig csak szégyenkezve, csendesen beszéljünk, hogy van egy úgynevezett elõkelõ kasztja az idétlen
magyar társadalomnak, mely meg is veti az írást. Egyike ez a jelenség a mi szép
számú barbárságainknak.
Akik
néha-néha gondolkozni szoktunk, sokszor gondoltunk erre fájdalmasan. Leírni
pedig az alkalomból írtuk újra le, hogy Sipos Orbán a minap a magyar bürók
stílusa miatt fakadt ki. Volt oka reá sok. A magyar hivatalok pennás emberei,
ha rosszul is, de tudnak írni. De hány ezren nem tudnak sehogy, kiknek szereplõ
arroganciáiktól legalább az írástudást el lehetne várni. Hjha, nálunk többen
vannak a farizeusok, mint az
írástudók…
*
Márciusról
tettünk említést az elõbb. Márciusról, melynek szellõs, napsugaras, életet
kedveltetõ levegõje felfrissít bennünket, s belovagol egy kis heves lelkesedésbe,
sõt némi ünneplõ vágyba is.
Négy-öt
éve lehet. Valamivel fiatalabbak voltunk, mint most. Úgy húsz évvel
fiatalabbak. Mikor az ember öregszik, mértani haladvány szerint nõ vállain az
élet súlya.
A
múzeum elõtt, a Kerepesi úttól a Kálvin téri templomig ezernyi meg ezernyi
néptömeg hullámzott. A múzeum lépcsõzetén díszmagyar ruhás képviselõk, egyetemi
ifjak. Elszavalták persze a Talpra magyart is. Egy szerepelni vágyó, fiatal
függetlenségi honatya gyújtó beszédet mondott stb., stb. De ezt mind csak a
lapokból olvasta e sorok írója, pedig a fõkapunál állott.
De
mögötte néhány száz harsány torok a munkás
Marseillaise-t énekelte egész ünnep alatt. Mikor pedig kifáradtak, olyan
jeligéket kiabáltak, amikért akkor Budapesten lefényképezték és elutaztatták
ingyen az embereket.
Nagyon
fel volt pedig háborodva akkor a soroknak ünnepi hangulatában megzavart írója.
Sokadmagával hangosan fakadt ki az ünneprontók ellen. Volt egy kis összetûzés
is. Kapott is egy-két oldalbaütést az összebomlott tömegben. Még elégtételt sem
kérhetett, mert már akkor volt Budapesten egy felvonulásra is tízezer
szocialista.
Akkor
volt. Ma már nem háborogna, csak elmélkednék. Merénylethírekrõl, törõ-zúzó
tüntetésekrõl és sok-sok, a munkás- Marseillaise-nél veszedelmesebb dolgokról
hall, olvas és ír naponként…
*
Vilmos
császár esetérõl sokat fognak még írni különbözõ tendenciákat szolgáló emberek.
De
mindannyiunknak rá kell gondolnunk Waldersee pacifikációjára. Nem azért, hogy
az igazságszolgáltatás eszközének deklaráljuk azt a nyomorult epileptikus
embert, aki görcsök között fetreng börtönében.
Távolról
sem. Mi csak arra gondolunk, hogy milyen kicsi véletlenségeken fordul meg a
világ történelme. Ha az a vas súlyosabb és rozsdásabb, mennyire más képváltozás
vár a világra…
*
Református ultramontánizmus van
keletkezõben. Ebben a zûrzavaros, célokat nem ismerõ magyar társadalomban sok
mindenre lehetett számítani, de erre nem.
Debrecenben
egy református papot paptársai egész komolyan számadásra akarnak vonni egy
õszinte hangú, okos egyházi beszéd miatt.
Sokszor
mondták s mondtuk, hogy a protestantizmus kissé átformált, de tulajdonképpeni
fundamentuma és jelentõsége a szabadgondolkozás, a teljes lelkiismereti
szabadság.
A
lelkipásztor meggyõzõdésének kérdése, hogy Jézus testi vagy spirituális
feltámadását hirdeti. Hogy jelképnek veszi a pünkösdi tüzes nyelveket vagy
serpenyõn sütötteknek. Ne vegye ezt senki blaszfémiának. Azt akarja cinikus
szavak által jelenteni, hogy dogmákat nem tûr a gondolkozás.
Kik
õrzik meg számunkra a gondolatszabadság törvényét, ha azt õrizõi is lábbal
tapodják!…
Szabadság 1901.
március 10.
|